A cseh mester teljes életművének keresztmetszetét adják a bemutatott nyomatok, festmények, rajzok, pasztellek, fényképek és díszítőművészeti tervek: párizsi, amerikai és cseh korszakának legjellegzetesebb darabjai.
Alfons Mucha kétségkívül Sarah Bernhardtnak köszönhette nemzetközi elismertségét. Annak a világjáró – Budapesten is többször vendégszerepelt – francia színésznőnek, a kor bálványának, akinek többek között Victorien Sardou és Edmond Rostand írt darabokat. Henry Gidel Bernhardtról szóló életrajzi könyvében a „Muchaepizódra” is kitér: „A Gismonda előadása örök időkre összefonódik annak a művésznek a nevével, akit Sarah Bernhardt tett híressé. Amikor megrendelte a bemutató plakátját, a felkért rajzoló annyira túl volt terhelve, hogy rávette egyik barátját: fejezze be helyette a vázlatot. Az illető egy huszonhét éves cseh fiatalember volt, akit, mint annyi más idegent, a művészetek fővárosának híre vonzott a Szajna partjára. Elvégezte ugyan a Jullian Akadémiát, de utána csak egyik napról a másikra élt, és örült, ha valamelyik harmadrangú képes magazin vásárolt tőle egy-egy rajzot.
Amikor barátja átadta neki a Gismonda plakátját, összetépte a vázlatot, és merőben új tervvel állt elő. Sarah el volt ragadtatva a munkától… »Jaj, de gyönyörű! – kiáltott fel. – Máris szeretem magát! Ezentúl csak nekem fog dolgozni!
Sarah ötéves szerződést írt alá vele. Ekkorra már felismerte, hogy személye, pazar jelmezei s az általa elképzelt díszletek bámulatos és kimeríthetetlen ihletforrásul szolgálnak majd nemcsak Muchának, hanem az eljövendő művészeknek is. Mucha tekervényes vonalvezetése, spanyol és mór elemekkel fűszerezett szélsőséges bizantinizmusa azonnal meghódította; miszticizmusnak és érzékiségnek ez az eredeti koktélja pedig visszatükrözte a képet, amelyet önmagáról alkotott, s amelyet róla alkotott a világ.
Ha tehát nyomon akarjuk követni a Theatre de la Renaissance soron következő bemutatóit, elég, ha belelapozunk a pompás albumba, gyönyörködünk a képekben, melyeknek a zöld, az arany és a fekete az alapszíne, és a Gismonda plakátja után megismerkedünk azokkal, melyek a Médeiához, A szamariai asszonyhoz, A napkeleti királykisasszonyhoz vagy a Hamlethez készültek…”
A pesti tárlaton egymás mellett láthatók az életnagyságú Bernhardt-„reklámok” közül az említett Gismonda, a Tosca, a Lorenzaccio, a legszebbnek tartott A kaméliás hölgy, és a legdrámaibb a gyermekeit meggyilkoló Médeiáról. Ezek a nyomatok már mindazt közvetítik, amelyek Mucha művészetét később is meghatározták. Az alakok nagyszerűségén túl a gazdagon kivitelezett indázó „keretek”, a számtalan apró üzenetet, jelet, fontos részletet és utalást rejtő hátterek a szecessziós mester védjegyévé váltak. Talán ez az, ami a kiállítás bejárása után azt az érzetet keltheti a nézőben, hogy valójában mindvégig „ugyanazt” látta, legyen szó a napszakokat, évszakokat, drágaköveket, művészeteket, különböző virágfajtákat lenge öltözetű nimfákkal szimbolizáló finom mívű litográfiákról; kulturális eseményeket, különböző élvezeti cikkeket reklámozó plakátokról, a szláv mitológiát, történelmet megidéző munkákról, naptárakról, az újságok és könyvkiadók részére készített illusztrációkról…
Üdítően hat a mester szláv korszakából származó három „valódi” festmény: a Horvát lány almával (1920), az összekulcsolt kezű Fehér ruhás lány (1935) és a festő gyermekéről – a művész számos más alkotásához is modellt ülő -, Jaroslaváról készített portré (1930). Hasonlóképpen izgalmasak a pasztellek és a krétarajzok, köztük a Fausthoz szánt tanulmány, a Látomás; a kőpadlóra boruló nőalakot ábrázoló Ima; vagy a vegyes technikájú A szülőváros, Ivancice emléke című kép, álmodozó lánykával, templommal és fecskék sokaságával.
Alfons Mucha munkái „megosztóak”, hiszen esetében nehéz meghatározni, hol húzódik a határ a korszakos jelentőségű remekmű és az „általános használatba vett” művészi giccs között. Június 7-ig mindenkinek lehetősége van arra, hogy a Szépművészeti Múzeum tárlatán maga döntsön a kérdésben.
