A javaslat nem titkolt célja, hogy a csődöt mondott család helyett a nevelés szerepét minél nagyobb részben átvegye az állam, az állami iskola.
Ijesztő a felvetés, amelyet egy reális, ijesztő helyzet idézett elő: a családok szétesése valóban riasztó, és az érdemi nevelés nélkül felnövő nemzedékek beláthatatlan kockázatot jelentenek a közösség jövőjére nézve.
Ugyanakkor le kell szögeznünk: a nevelés joga a szülőké. Isten adta jog és kötelesség, melyet az emberi jogi dokumentumok és az alkotmányok egyaránt elismernek. XX. századi diktatúrák korlátozták e jogot, az etatista ideológiák a nevelés államosítására törekedtek – az emberi természettel, a társadalom működésének egészséges rendjével azonban a nevelés államosítása nem egyeztethető össze. Elképzelhető olyan helyzet, amikor a család számára az egész napos iskola segítség, azonban sem kötelezővé, sem főszabállyá tétele nem fogadható el.
Természetesen az iskola is nevelhet: az egyházi iskola ezt intézményes formában is teszi. Azonban az egyházi iskola a szülők megbízásából nevel, és az egyház rendelkezik érvényes etikai mondanivalóval, azaz alkalmas nevelő. Az állami iskola oktatási és nem nevelési intézmény – persze a pedagógus mint egyén ebben az iskolában is nevel, az államnak azonban nincs nevelési mandátuma, hiszen nincs átfogó etikai nézetrendszere. (Mit jelent az állami iskolában a „felelősségteljes párkapcsolatra” irányuló nevelés, amit törvény írna elő? Annak tudatosítását, hogy a felbonthatatlan házasságnak nincs alternatívája a párkapcsolatok között, vagy az óvszerhasználat ösztönzését?)
Az iskolarendszer alakítását nem lehet egy adott – vélt vagy valós – probléma köré rendezni. Hiszen igaz az, hogy sokak számára az iskola menedék, és az iskolai étkeztetés „az” étkezés. Mások számára a gyermek elhelyezése megoldandó gond, így az egész napos iskola javítja munkaerő-piaci helyzetüket. Bizonyára kisebbségben, azonban mégis vannak olyan családok, amelybe az édesanya, a testvérek hazavárják az iskolás és óvodás gyermeket. Az esélyegyelőség karikatúrája lenne, ha az otthon érzelmi biztonságától megfosztanánk azokat a kisiskolásokat, akiknek ez délutánonként megadatna, azon az alapon, hogy a kiegyensúlyozott, védett, egészséges otthoni környezet nem minden gyermek számára eleve biztosított. (Hasonlóan nem családbarát felvetés az óvodai nevelés kötelezővé tétele hároméves kortól.)
A szubszidiaritás elve azt tanítja, hogy „amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivenni és a közösségre bízni tilos; éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlő erejénél fogva segíteni – szubszidiálni – köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztania vagy bekebeleznie azokat” – írta XI. Piusz pápa a Quadragesimo anno kezdetű enciklikában. A szubszidiaritás a társadalomelmélet szilárd és örök érvényű elve. A nevelésre vonatkoztatva: a nevelés elsőrendűen a szülők joga és kötelessége. Ha az állam e hatáskört elvonja, és az oktatási időn kívül is igényt tart a gyermekek nevelésére, az a szülők jogát sértheti, akkor is, ha egyes sértettek megkönnyebbüléssel fogadnák a lehetőséget. Az oktatáspolitikának és a családpolitikának arra kellene törekednie, hogy a szülőket, családokat segítve minél többen valóban alkalmassá váljanak a szülői hivatásra. Csak a család segítése, és nem a helyettesítése (rosszabb esetben ellensúlyozása) lehet elfogadható cél. A szülői szerep programszerű átvétele azonban sem a szubszidiaritás elve alapján, sem alapjogi szempontból nem lenne. A közoktatás nem alakítható át közneveléssé.
Amikor családot alapítottunk, vállaltuk az ezzel járó terheket. Nem mással – nagyszülőkkel, óvodával, iskolával, televízióval – akarjuk felneveltetni gyermekeinket; segítségük (a tévé kivételével) fontos, a feladat azonban a miénk, szülőké. Miért ebédelnének gyerekeink menzán, ha édesanyjuk az otthon lévő kisebbeknek (és magának) főz? Személyes tapasztalat, hogy fél nap után egy óvodás, kisiskolás gyermek már igényli az otthon érzelmi biztonságát. Persze délután jönnek különórák, közösség, barátok, játszótér, azonban ha az egész napot házon kívül töltenék, estére alighanem csak a fáradtság maradna, és kérdés, hogy a nap során rájuk zúdult élmények és információk feldolgozását a család helyett segítené-e más.
A nyugati tapasztalatok szerint az egész napos iskola gyengíti a szülőkhöz való kötődést, és elvonja a gyermek személyiségfejlődéséhez szükséges szabadságot. Az iskola és a kortárs közösség szerepe pedig nő.
Az egész napos iskola (a napközi tartalmasabbá tétele) sokak számára segítséget jelenthet, paradox módon azonban e segítségre elsősorban ott szorulnak rá, ahol a családok, közösségek nem vagy nem jól működnek. A szabályozás alapja azonban nem lehet a sérült élethelyzetek nagy száma vagy többségbe kerülése, hiszen ez az (esetleg kisebbségbe szorult) ép és a nevelés feladatát ellátni képes családok jogait korlátozná. Amikor az iskola, az állam nagyobb részt kér a nevelésből, tudatában kell lennie annak, hogy – kényszerből – idegen területen jár. Csak ott vehet át feladatot, ahol valóban szükséges, és arra kell törekednie, hogy minél hamarabb visszaadhassa az arra leginkább illetékeseknek. Ép családokból viszont bűn lenne a gyerekeket egész napra kiszakítani. A megroppant családot nem helyettesíteni kell, sőt ez egyenesen lehetetlen. Hanem gyógyítani.
