Fotó: Mészáros Ákos
Markáns, erőteljesen kidomborodó seb éktelenkedik a kilencvennyolc éves aggastyán, Görgei Artúr, az 1848–1849-es szabadságharc tábornoka, egykori hadvezére koponyáján. Kisfaludi Strobl Zsigmond márvány portrészobrán tökéletesen kivehető a kardvágás nyomán keletkezett, kitüremkedő csontrész. Az öreg hadastyánról készített ábrázolások közül ez az egyetlen, amelyen látszik a harcokban szerzett súlyos sérülés egész életen át megmaradó nyoma. Mindenképpen ez a Nemzeti Múzeum január közepén megnyílt Görgei-kiállításának egyik legérdekesebb darabja. Kisfaludi Strobl így emlékezik Emberek és szobrok című, 1969-ben megjelent kötetében: „Még 1913 nyarán dr. Lumniczeréknél találkoztam Latinovics Dalszival, Görgey Arthur rokonával, aki elmondta, hogy Görgey Arthur bejött Visegrádról, és egy ideig náluk marad a Mária Valéria utcai lakásukban. Nagyon izgatott Görgey személye, és megkérdeztem: nem lehetne-e róla egy portrét csinálni? Pár nap múlva megérkezett az igenlő válasz, én pedig felkészültem, elmentem és megkezdtem a munkát. Görgey ekkor már túl volt a 90-en, egy nagy karosszékben ült, én kis asztalkára helyeztem agyagomat, s egy vánkoson térdelve, nagy izgalommal dolgoztam. Görgeyben a történelmi személyiséget láttam, de a feje különben is nagyon érdekelt. Kérdezősködött: hogyan élek, mi az apám? Néha keverte a német és a magyar szavakat, majd figyelmeztetett: – Ich habe Stierhals – bikanyakam van. Majd a koponyáján lévő kardvágásra hívta fel a figyelmemet. Én ezt nagy gonddal meg is mintáztam, a szobron látható is. Egyik példány salzburgi márványból nálam van, márvány másodpéldánya a Parlamenti Múzeumba került.”
A Magyar Nemzeti Múzeum páratlan kiállítást rendezett Az ismeretlen Görgei címmel. Rengeteg műtárgyat, levelet, festményt, korabeli zászlót, fényképeket és a legendás tábornoktól származó más, kisebb tárgyakat láthatunk a tárlaton. Például azt az 1974-ben egy ismeretlen személy által a várpalotai Vegyészeti Múzeumnak ajándékozott imakönyvet is, amely Görgei tulajdonában volt.
Az ember azt hinné, aligha lehet újat felmutatni ebben a témában, hiszen a történészek már mindent kikutattak, megírtak. Ez a rendkívül gazdag kiállítás azonban magával ragadó, s hangulatával, tárgyilagos hozzáállásával szinte visszarepít bennünket a XIX. század szabadságharcának vérzivataros éveibe. Hős vagy gazember? Ördög vagy félisten? Az úgynevezett Görgei-kérdés végigkísérte az egész XX. századot. Vajon ki a felelős a szabadságharc elvesztéséért? Ma már nem kétséges, amit Varga Benedek, a múzeum főigazgatója is elmondott a kiállítás sajtótájékoztatóján: a 25 ezer fős megmaradt magyar sereget az orosz és osztrák túlerő egyszerűen lemészárolta volna. A csatát túlélő egykori honvédek, a szabadságharc katonái valószínűleg hálásak voltak a honvéd tábornoknak, hogy életben maradhattak. 1916-ban, Görgei temetési szertartásán, a Nemzeti Múzeum előcsarnokában felállított ravatalánál a még élő egykori öreg harcosok „Éljen Görgei!” kiáltással búcsúztatták az elhunyt tábornokot.
Görgei Artúr karrierje egyedülálló a magyar történelemben. 1848 júniusában századosi rangban szolgált az 5. honvéd zászlóaljnál. Harmincéves volt ekkor. 1849. augusztus 11-től már fővezér volt, akkori kifejezéssel élve: katonai és polgári teljhatalommal bíró diktátor. Harmincegy éves korában pedig száműzött emberként élt családjával az ausztriai Klagenfurtban, és csak 1867-ben, az általános amnesztia után térhetett haza Magyarországra. Attól kezdve, hogy 1849-ben katonáival letette a fegyvert Világosnál, többé már soha semmilyen téren sem hasznosíthatta a tudását. A hátralévő hatvannyolc évet mindenféle pótcselekvésekkel töltötte. Amikor megtudták, hogy kicsoda valójában, előbb-utóbb mindenhonnan elbocsátották. Már Klagenfurtban is megélhetési gondokkal küzdött. Katonai szakértelmét a világosi fegyverletétel után sohasem tudta hasznosítani, és vegyészként sem sikerült elhelyezkednie, noha korábban ezen a területen is kiemelkedő eredményeket ért el. Egyedül Deák Ferenc volt az, aki egy alkalommal, 1867-ben szakvéleményt kért tőle hadászati kérdésekben. Ettől eltekintve csaknem hét teljes évtizeden át egyszer sem kapott fontos megbízatást, kiváló képességeit sehol nem tudta kamatoztatni, ami már önmagában is nagy tragédia volt a számára.
De térjünk vissza a kiállítás tematikájához. A Nemzeti Múzeum munkatársai Görgei Artúr születésének 200. évében most először tesznek kísérletet arra, hogy bemutassák a tábornok valós alakját, pályafutását, megítélését és annak változásait, s emlékét megbecsüléssel övezzék.
A fiatal Görgei igazából akkor hívta fel magára a figyelmet, amikor 1848 szeptemberében a Csepel-sziget parancsnokaként előőrsei elfogták a két Zichy grófot, Ödönt és Pált. Motozásuk során előkerült egy Jelačić-féle menlevél és egy köteg császári, királyi kiáltvány. Árulással vádolták meg őket. Amint a történelem lapjairól tudjuk, az összeült hadbíróság, Görgei vezetésével, kötél általi halálra ítélte Ödönt. Az ítéletet azonnal végre is hajtották a Csepel-szigeti Lórév községben. Később a Zichy család tagjai egy kápolnát emeltettek itt rokonuk emlékére. (Az a hír járja, hogy a Görgei és a Zichy nemzetség a mai napig nincs jóban egymással.) Az esetre annak idején Kossuth Lajos is felfigyelt. Ki ez az ember, aki ilyen határozottan képes dönteni egy súlyos történelmi helyzetben? A történet további része jól ismert az olvasók előtt: Kossuth megteszi Görgeit katonai és polgári teljhatalommal felruházott diktátorrá. A kiállításon azt a levelet is láthatjuk, amelyben Kossuth és a kormány bejelenti lemondását, Görgei pedig 1849. augusztus 11-én átveszi a főhatalmat.
Nem sokkal később éppen az országból elmenekült Kossuth Lajos vádolta meg árulással a teljhatalommal megbízott tábornokot. Vidini levelében ezt írta a lemondott kormányzó: „Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által (…) Ó, hogy ezt megértem, s mégsem szabad meghalnom. Görgeit felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.” Így fogalmazta meg ítéletét a szabadságharc politikai vezetője 1849 szeptemberében Vidinben, már török felségterületen. S ezekkel a sokat idézett mondatokkal, az árulás súlyos vádjával megkezdődött Görgei egész életen át tartó kálváriája.
Édesanyám mesélte gyermekkoromban, hogy az 1910-es években, amikor a Dunán a hajó Visegrádra ért a kiránduló gyerekekkel, a tanítónő a messziről is látható Görgei-villára mutatott, és azt mondta: „Nézzétek, itt lakik az áruló.” Ez a kis epizód is mutatja, milyen ellenséges volt a közhangulat az egykori hadvezér iránt. Kossuth elképesztő tekintélye sokakra nagy hatással volt.
Az egyre idősödő tábornok öccse visegrádi birtokán gazdálkodott, végül itt állapodott meg. A kiállításon nagyszerű fotókon látható, amint Görgei kerti szerszámokkal, kötényben és munkaruhában dolgozni indul a veteményesek felé.
Görgei az utolsó éveiben sokat betegeskedett, többször is halálhírét keltették. A nyarakat Visegrádon, öregkorában a teleket Budapesten töltötte, sógornője V. kerületi, Mária Valéria (ma Apáczai Csere János) utcai lakásán. 1916 áprilisában tüdőgyulladást kapott, Korányi Sándor orvosprofesszor mellett még két orvos látogatta. Végül 1916. május 21-én, Buda visszavételének 67. évfordulóján halt meg
Az elhunytat a család temette el, ám búcsúztatását a Nemzeti Múzeum előcsarnokában tartották, s temetésén gróf Tisza István miniszterelnök és kormányának több tagja is jelen volt, a közélet sok más jeles alakja mellett.
„Nagy ember volt Görgei Artúr – úgy a cselekvés órájában, mint a nemes büszkeséggel elviselt néma szenvedés hosszú évtizedeiben. Küzdött, mint az oroszlán s amidőn a küzdelem folytatásának céltalan voltáról meggyőződött, habozás nélkül vette magára a befejezés egész ódiumát és tűrte egyetlen jajszó nélkül a félrevezetett nemzet átkait és gyűlöletét” – méltatta Tisza István.
(A kiállítás a Nemzeti Múzeumban június 23-ig tekinthető meg.)
