Ugyanis az első ember éppen azzal bukott el, hogy nem tudott úrrá lenni saját vágyain, és nem a neki mindenben jót akaró Teremtőjére hallgatott, hanem az őt rosszra csábító Gonoszra. Most viszont itt áll előttünk egy hosszú időszak, amely az egyházi évnek jelentős részét teszi ki, amelyben bebizonyíthatjuk elköteleződésünket, engedelmességünket, szeretetünket teremtő, gondviselő és megváltó Istenünk iránt. Mindennek alapja azonban az igazi, szívből fakadó bűnbánat. Valahogy úgy, ahogyan „ősapánk” tette ezt: „Hajdan Ádám, megfosztatván az Éden gyönyörűségétől, leült és arcát kezeibe rejtve siránkozott, és ezeket mondá: Irgalmas, könyörülj rajtam, elesetten.” Az ikosznak (ünnepi éneknek) ez az utolsó sora annyira fontos, hogy a versszakok végén refrénként megismétlődik. S a fő énekben, a kontákban is jelen van. Sőt, a csúcspontot jelenti, és az egész nagyböjti törekvésünket összefoglalja: bűnbánattal irgalomért esedezni.
A konták első része – a bizánci egyház imádságainak megszokott stílusában – hosszasan, négyszeresen is megszólítja az Uralkodót: „Bölcsességnek oktatója, értelmesség megadója, oktalanok fenyítője s szegények oltalmazója”, s csak azután kéri tőle: „Tedd erőssé és értelmessé az én szívemet.” A bölcsességre és értelmességre tanító Krisztus, bizony, fenyítő is, de ugyanakkor oltalmazó is tud lenni!
A második, rövid részben már csupán egyetlen megszólítás található, szintén egyetlen kéréssel. Itt azonban gyönyörű párhuzam látható a nagybetűs és a kisbetűs „ige” alkalmazásával: „Az Atyának Igéje, te adj nekem igét.” Az Istennek egyszülött Fiától és Igéjétől kérjük – akiben Isten örökre és végérvényesen kinyilatkoztatta, kimondta magát az emberek felé –, hogy a mi kimondott szavunk, igénk is olyan hathatós legyen, amely bűnbánatra vezet.
A harmadik rész éppen ezt fogalmazza meg: „Íme, ajkaimat nem tartom vissza, hogy kiáltsa neked: Irgalmas, könyörülj rajtam, elesetten.” Valóban nem akarjuk visszatartani szavainkat a bűnbánat kifejezésétől. De ezzel együtt akkor lesz igazi és termékeny a nagyböjtünk, ha értelmünket, érzelmeinket és akaratunkat – egyszóval egész emberi valónkat – a bűnbánat, a megtérés, a megjavulás szándékának rendeljük alá.
A nagyböjt kapujában próbáljuk minél mélyebben magunkba szívni az ének refrénjét, hogy az egész szent időszakban vezérgondolatunk lehessen: „Irgalmas, könyörülj rajtam, elesetten!”
