Szent Pál írja: „Nem mondhatja senki: »Jézus az Úr«, csak a Szentlélek által” (1Kor 12,3). Jézusról tudni, őt ennek vagy annak tartani lehet emberi szempontok alapján. Ám őt az Úrnak, a Krisztusnak hinni csakis a Szentlélek erőterében lehet – amint Péter kimondta a maga egyszerű, mégis hatalmas mélységű credóját. A Mester tudja ezt, megérzi a kegyelmi dinamikát ebben az egyszerű halászban, hiszen ezt mondja neki: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám” (v. 17).
Innen ered Simon „kőszikla-neve”, innen a hivatása és szolgálata, amellyel megerősíti majd testvéreit (vö. Lk 22,32). Ő nem egyszerűen az a diák, aki jó feleletet adott az iskolában, s ezért a tanár megdicséri. Ő az a Tizenkettő közül, akiben Isten Szentlelke által kinyilatkoztatta az igazságot Jézusról. Ezért lesz ő a főapostol. Nem Jézus, hanem az Atya választja ki őt erre a feladatra, s a Mester ezt az isteni kezdeményezést és kiválasztást ismeri fel tanítványában. Nem ő a legerősebb, a leghűségesebb, nem ő a szeretett tanítvány – de ő az, akiben a Szentlélek kivételesen működik, ő az, aki a nagy kérdés pillanatában mindenki másnál érzékenyebben be tudta fogadni az igét az Igéről.
Ez minden apostolság lényege. Szent Pál ezért hangsúlyozza: „Biztosítalak benneteket, testvérek, hogy az általam hirdetett evangélium nem embertől való. Hiszen nem embertől kaptam vagy tanultam, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából” (Gal 1,11– 12). A jó apostol az, aki mielőtt adna, befogad, mielőtt szólna, meghall. Ő ugyanis nem a sajátját osztogatja, ami semmi, hanem azt a gazdagságot, amelyet Isten ajándékoz neki. Mindez az utolsó igehirdetésben, a vértanúságban válik a legnyilvánvalóbbá: hisz ekkor az ember valóban semmivé lesz, élete végleg kiüresedik, de felhangzik a legtisztább igazság, a leghitelesebb tanúságtétel szava, amely – épp azért, mert nem az emberé – örökké zeng.
