De hogy is volt a kilencvenes években? Korábbi cikkeimben írtam arról, hogyan kezdődött néhány laikus fiatal összefogásával missziós szolgálatunk a városmajori kistemplomban. Hogyan értettük meg az új evangelizáció alapgondolatát: az embereknek az egyszerű evangéliumot, a megváltó Jézus szeretetét kell hirdetnünk, aki hitre és megtérésre hív. A bátor tanúságtétel gyümölcse nem maradt el. 1995 végétől, de még inkább 1996 tavaszától hétről hétre új megtérőkkel gyarapodott formálódó közösségünk. Abban az időben egyértelművé vált számunkra, hogy az Újszövetség korában élünk. Amikor Jézus már elhagyta a földet, de együttműködik misszióba küldött munkásaival. „Az Úr velük volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta” (Mk 16,20b). Szó szerint teljesedett be rajtunk az Apostolok cselekedeteiben leírt helyzet: „Az Úr pedig naponként vezetett hozzájuk olyanokat, akik hagyták, hogy megmentsék őket” (2,47b).
Úgy éreztük magunkat, mint a fáradt és csalódott halászok, akik az Úr szavára újra kivetik hálójukat, és végül kihúzzák a nagy fogást. A temérdek haltól szakadozni kezdett a háló, a két bárka meg majd elsüllyedt, úgy telerakták őket (vö. Lk 5,1–11). Bizony vannak ilyen gondok, ilyen édes terhek is! Amikor nem az a probléma, hogy nem jön senki a programjainkra, hanem az, hogy hirtelen túl sok ember lelki – és gyakran testi – szükségleteiről kell gondoskodnunk. Világos volt számunkra, hogy nem végezhetünk – mai kifejezéssel élve – „cserbenhagyásos evangelizációt”. Vagyis felelősek vagyunk a megtérők megmaradásáért, továbbfejlődéséért. Az alapvető evangélium, a kérügma utolsó pontja az egyház közösségébe hívja meg az embereket. Az evangelizáló közösségnek tehát fel kell készülnie arra is, hogy az újonnan érkező testvéreknek lelki otthont nyújtson.
1996 nyár elejére heti evangelizációs alkalmainkon a városmajori kistemplom zsúfolásig megtelt emberekkel. Túlnyomó többségük annyira új volt, hogy rajtunk kívül semmiféle más egyházi kapcsolattal nem rendelkezett. Tele voltak kérdésekkel, éhesek voltak Isten szavára, tanácsra, bátorításra szorultak. Amikor felajánlottuk, hogy tíztizenkét fős imacsoportokba szerveződve hét közben még egyszer találkoznánk velük, szinte mindenki jelentkezett. Ekkor jött létre missziós közösségünk másik alapvető alkotóeleme, az imaközösségek ma is működő rendszere. A lelkesedésre jellemző volt, hogy munkába járó vagy komolyan tanuló emberek örömmel vállalták, hogy a nagyközösségi alkalom mellett még egy hétköznap estét az imádságnak szenteljenek. A vezetői csoport persze ezeken kívül még egy belső találkozót tartott, ahol imádságban az Úr vezetését kerestük. Emellett természetesen hűségesen jártunk szentmisére is, ki-ki a saját, lakóhely szerinti plébániájára.
A kisközösségek az imádság műhelyei, a testvéri szeretet kohói voltak. A hitben járatlan emberek itt tanultak meg imádkozni: minden sallang nélkül, egyszerűen, szívből megszólítani Istent. Nem tudtak betelni Isten dicséretével, a dicsőítő énekekkel, ami a Szentlélekkel eltelt ember alapvető tulajdonsága (vö. ApCsel 2,11; 10,46). De ugyanilyen fontos, hogy a kisközösség a testvéri kapcsolatok, az őszinte megnyilatkozások helye is. Ahol az emberek megismerik egymást, őszinték lehetnek egymáshoz, és – elsősorban imádságban, de a gyakorlatban is – vállalhatják egymás terheit. Az imaközösség a gyógyulás helye. Ahol elfogadnak, ahol szabad vagy, ahol gyógyulnak lelki sebeid. Ahol a szeretet légkörében lassan hasonlítani kezdesz valódi önmagadra.
(Folytatjuk.)
