A Tízparancsolatot vizsgálva feltűnhet, hogy az utolsó (kettő) nem cselekedetet, hanem vágyat tilt. Ebben a mozzanatban, vagyis a vágy természetében találja meg Girard elméletének kiindulópontját. Ha az ember vágyik arra, ami a másiké, de ő nem hajlandó lemondani róla, az vetélkedéshez vezet. A vágy elemzésénél azt is láthatjuk, hogy milyen meghatározó benne az utánzás. Ez a mimetikus (utánzó) versengés az archaikus társadalmakban időről időre egyre hevesebb formát öltött, míg végül erőszakba fordult. Ez a jelenség húzódik meg minden emberi erőszak hátterében. A társadalmi feszültséget – a mindenki mindenki elleni mimetikus krízist – a közösség úgy oldotta meg, hogy az így felgyülemlett agressziót egyetlen ártatlan áldozatra hárította. Ő lett a bűnbak. Feláldozása átmenetileg feloldotta a közösség belső feszültségét. Mivel a krízis megoldása az áldozatra vezethető vissza, ezért a csoport végül isteníteni kezdte magát a feláldozottat. Így tűnt el a valódi konfliktus és a valódi áldozat, és jöttek létre a mítoszok.
Girard könyvének alcímében jelzi, hogy a kereszténység kritikai apológiáját írta meg. Szerinte ugyanis ezt a mimetikus ragályt a kereszténység szüntette meg azzal, hogy kimondta: az áldozat – vagyis Jézus Krisztus – ártatlan volt. Erre vezethető vissza, hogy a modern társadalom – bár meg szeretne szabadulni keresztény gyökereitől – mégis fontosnak tartja az áldozatok iránti felelősségtudatot.
René Girard szándéka tiszteletet ébreszt, hiszen korunk elvilágiasodott tudománya meglehetősen szkeptikusan viszonyul minden vallási tartalmat hordozó felvetéshez. Nem csak azzal járult hozzá a nyugati gondolkodáshoz, hogy a vágyat kulturális és vallási szempontból elemezte. Az áldozatállítás működéséről is rendkívül jelentős megállapításokat tett.
A könyv olvasójában azonban joggal merül fel az a gondolat, hogy valahogy túlságosan is egész ez az elmélet. Az emberiség történelme nem azért bonyolult, mert mindeddig nem vettük észre valódi mozgatórugóit. Másrészt, ha jobban megvizsgáljuk a Girard által felhozott példákat – Oidipusz mítoszát, a bibliai József, Jób és Keresztelő Szent János történetét –, akkor kiderül, ezek mindegyike eltér attól a sémától, amelyet a szerző felvázol. Nem teljesen, csak részleteiben, ám így a végére Tüanai Apollóniosz epheszoszi esetén kívül nem sok marad az elmélet bizonyítására. (Apollóniosz egy koldus megkövezésére tüzelte fel a város lakóit, azt ígérve, hogy így megmenekülnek a pestisjárványtól. Ezt tartja Girard felvetése hiányzó láncszemének, mely egy mítoszt keletkezése közben mutat be.) Az áldozat elemzésénél pedig teljesen megfeledkezik arról a vallás fenomenológiai tényről, hogy abban a hála és az istenség iránti tisztelet is rendkívül hangsúlyos. Csúsztatásokkal máshol is találkozhatunk, hiszen a jobb lator nem csatlakozott a Jézust elítélők kórusához, mint ahogy Pilátus sem azt a kérdést tette fel a tömegnek, hogy kit áldozzon fel, hanem azt, hogy kit engedjen szabadon. Bár a kereszténység védelme a célja, a Biblia eseményeit, állításait Girard meglehetősen önkényesen értelmezi. Mindezt persze csak úgy tudja megtenni, ha elhallgatja azokat a részleteket, amelyek nem illeszkednek bele a képbe.
René Girard könyvének megjelenése ugyanakkor mindenképpen korszakos hiányt pótol, hiszen a magyar keresztény olvasóknak fontos megismerkedniük elméletével.
(René Girard: Látám a sátánt, mint a villámlást lehullani az égből. A kereszténység kritikai apológiája. Atlantisz Kiadó, 2013)
