Az előadók az egyház életének alaprétegeit vizsgálják, az istenkapcsolat, az ima, a szentségi élet és a lelkipásztorkodás, a hivatás, a világban való jelenlét viszonyát elemezve. Előzetesként két előadó gondolataiból idézünk. Tomka Ferenc káposztásmegyeri plébános a kereszt misztériuma és a lelkipásztori élet viszonyáról elmélkedve felteszi a kérdést: hogyan lehet a mai világban a megváltó Krisztusról beszélni? Napjainkban sokan csak emberként szemlélik a Megfeszítettet, pedig ő Isten, aki a kereszten magába öleli a világot. Ő a megváltó Isten, aki „felvitte a bűnt a keresztfára”, és átvisz minket az örök életbe. A téma hétköznapi vetületéről szólva Tomka Ferenc hozzáteszi, hogy a világ nehézségeire tekintve szintén a hitünkkel szembesülünk, s a történelem példáiból tudjuk, hogy a jó és a kereszténység is sokszor keresztre volt feszítve, akár saját gyengesége, akár környezete miatt, és mindig igaz, hogy csak Krisztus erejéből merítve lehet megmaradni ezekben a helyzetekben. Személyes kapcsolatainkban és az egyház életében is megjelenik a kereszt misztériuma: önzésünknek meghalva lehetünk a közösség építői. „Aki elveszíti életét, megtalálja azt…” A keresztre feszített Megváltónak központi helyet kell elfoglalnia életünkben, és rá épül a személyes és közösségi létünk. Az egyházban megvalósuló hivatás alaptényezőinek átgondolására, a krízisekkel való szembesülésre és építő, gyógyulást fakasztó megélésükre hív előadásában Magyar Balázs pszichiáter, a leányvári Hivatásőrző Ház munkatársa. A hivatás mélyvalóságára utalva hangsúlyozza: az nem szakma, nem képesség vagy foglalkozás, még csak nem is fontos megbízatás. A hivatás nem a tisztaságról, bűntelenségről, tökéletességről, hatékonyságról… szól, hanem az istenkapcsolatról. Ezért szent. Célja a meghitt kapcsolat. Olyan éltető közeg, mint halaknak a tenger. Nem csatatér, hanem értelmes keresztény életünk alapfeltétele. Az Újszövetségben mindenki meghívott. A hivatást követheti a küldetés, mely fokozatosan és természetszerűen, a közösségen keresztül bontakozhat ki. A hivatás úgy kapcsolódik a küldetéshez, mint két oszlop között a boltozat – folytatja Magyar Balázs. – Az igényes és hosszú távokat célzó építész boltköveket faragott, ezek „összefogva" századokon át tartják a rajtuk nyugvó terhet. Az első oszlop a hivatásom, a második a küldetésem. A boltív a közösség. Benne feszül emberségem, tehetségem, képzésem, a karizmám, de letagadhatatlanul minden fájdalmam is. Mire való ez az ív? Kapu, melyen a másik ember belép valahová, ahol számára a változás kezdődik. Változásra lettünk teremtve, nem uralkodásra. Lehet, hogy manapság épp ez a baj? Nincs idő faragni, illesztgetni? Korszerűtlen dolog engedelmeskedni, közösségi életet élni, önmagunkat formálni, tisztítani? Félünk a próbatételektől. Félünk, hogy nem lesz erőnk és védelmünk. Sokan csak az intézményre akarnak fogadalmat tenni (a falakra), nem a benne élő(k)re. Mi okozza a küldetéskrízist? Ha küldetésemet nem vagyok képes megkülönböztetni hivatásomtól. Ha a magam ötleteiből gyártom a jövőt. Ha nincs türelmem, nem vagyok állhatatos, nem bírom a magányt. Ha menekülök (bármi elől), s keresem „az ideális közösséget”. Amikor a küldetést „a nagy önigazolás” színterének tartom, nem pedig a hazavezető útnak – sorolja az okokat Magyar Balázs. A hivatáskrízis témája mindig időszerű, hiszen az őszinte, a mélységeket feltáró beszéd, a szembesülés vihet közelebb a gyógyuláshoz, a válságból kivezető úthoz.
