A mi kősziklánk az adakozás

Fotó: Lambert Attila

Kapuvári ÍzvadÁszok – utánajártunk, kik rejtőznek e név mögött, mely oly gyakran bukkan fel egyházi és világi körökben is különböző rendezvényeken, ahol finomabbnál finomabb ételeket főznek a szegényeknek. Egy kapuvári házaspárral, Magyar Lászlóval és Magyarné Pócza Katalinnal beszélgettünk. Ők az ÍzvadÁszok, akik olyan nagy szeretettel és lelkesedéssel jótékonykodnak, hogy sokan beállnak melléjük segíteni. Immár hat éve vízkeresztkor a római szegényeknek főznek. László mesél, Kati szűkszavúbb, csak néha-néha szól közbe, s közben sugárzik róluk, mennyire harmonikusan élnek és dolgoznak együtt. Milyen jó volna, ha ilyen nyitott szívvel, nagylelkűen tudnánk élni az életünket, úgy, ahogyan ők teszik!

Mesélnének a Kapuvári ÍzvadÁszokról?

– Egyesület formájában működünk. Vannak segítőink, de valójában Katival ketten szervezünk mindent. Pedig egyikünk sem szakácsként kezdte: Kati varrónő volt, én a vasiparban dolgoztam, aztán vállalkozást indítottam. Mindketten elvégeztük a szakácsiskolát, és „a minősített étkek bírálói” is lettünk, vagyis főzőversenyeken zsűrizünk. Mielőtt az első feleségem meghalt, éveken át nagyon súlyos beteg volt. Szerettem volna megadni a két fiunknak, amit a többi gyerek is megkap, ezért nekiálltam főzni. A vállalkozásom ételkiszállítással is foglalkozik. A konyhán, ahonnan az ételt vittük, kérdezgettem Erzsi nénit, mit hogyan kell csinálni. Így csöppentem bele ebbe az egészbe. Később, amikor Katival egybekerültünk, a kis hétvégi házunkban főztünk a barátainknak, ők pedig azt kérdezték, miért nem indulunk versenyeken. 2008-ban aztán beneveztünk egy főzőversenyre, és meg is nyertük. Így kezdődött a karrierünk, és ezzel egy időben a jótékonykodásunk is: a helyi iskolák, óvodák, idősotthonok hívtak minket rendezvényekre. Egyre több versenyre jártunk, tagja lettem a Szabadtűzi Lovagrendnek. A kalocsai paprikás ételek királyai lettünk, a főzelékételek fejedelmei, sőt a sváb ízek örökös őrzői is, bár nem vagyunk svábok.

Szinte minden szegény embert név szerint ismernek a városban…

– Sokfelé főztünk már, jótékonysági ételosztásokat tartottunk Kapuvár főterén a nagy ünnepeken, és ott vagyunk a városi rendezvényeken is. Többször rendeztünk szeretetfőzést beteg gyerekek javára. Amikor végigmegyünk a városon, a legkisebb cigány gyerek is ránk kiabál, hogy „Laci bácsi, csókolom”. Megható, milyen nagy szeretet vesz körül bennünket. Van egy utca, ahol nagyon sok szegény él, ott szinte ünnep, ha megjelenünk. Kapuvár most ülte meg várossá avatásának 50. évfordulóját. Mindenki ünnepelt valahogyan, mi úgy, hogy ötven szegény családnak vittünk böllérmájat, ezt a helyi specialitást. Néha kimegyünk Öntésmajorba is, ami öt kilométerre van Kapuvártól, oda is viszünk ételt a szegény családoknak. Van egy osztrák kapcsolatunk. Nagyon jó minőségű ruhákat kapunk tőlük, ezeket szépen szétválogatjuk és bezsákoljuk a barátainkkal, aztán odaadjuk a Máltai Szeretetszolgálatnak, mert arra már nincs energiánk, hogy mi osszuk szét. Nagyon fontos számunkra, hogy mindent a szegényekért tegyünk. Sokan segítenek, szeretném megemlíteni közülük Németh Sándort és Pálfi Lászlót. Voltak olyan segítőink is, akik öncélúan akartak jótékonykodni, tőlük meg kellett válnunk.

Támogatóik is vannak az adakozásban?

– Ma már több élelmiszerbolt nekünk adja a megmaradt jó minőségű árut, és mi házhoz visszük a szegényeknek. Hiszen vannak, akik nem jönnek el a nyilvános ételosztásra. Sokan a saját zsebükből támogatnak minket, maga Hámori György polgármester is. A helyi és a megyei önkormányzat is mellettünk áll. Megkaptuk a Kapuvár Városért emlékérmet, idén pedig a Kapuvár 50 emlékérmet. Persze a szegények, a támogatók és a város bizalmát is meg kellett szereznünk. Nagy lelki támaszt jelent számunkra, hogy Radó Tamás kapuvári plébános is mellettünk áll, szeret minket, és biztatja az adakozóinkat is. A Szent Márton-napi ünnepségre is mi főzzük a ludaskását. Olykor vannak persze negatív hangok is, főleg az interneten: „Nincs elég szegény Magyarországon? Miért kell főzni a római szegényeknek?” „Vannak szegények Kapuváron is, miért kell főzni a pesti szegényeknek?” De mit tesz a szegényekért az, aki ezeket írja?

Ezek a kezdeményezések nem maguktól működnek. Honnan veszik hozzá az időt, az energiát?

– Sokan kérdezik, honnan van ehhez erőnk, és én mindig a Biblia szavaival válaszolok: „Mindenre van erőnk Jézus Krisztusban.” Történtek az életemben tragédiák. Az ember mindig a Bibliából merít erőt, legalábbis mi így vagyunk vele. Azt mondja Krisztus, ha csak egy tál ételt adunk a legkisebbeknek, azt neki adjuk. Azt is mondja, hogy az okos ember sziklára építi a házát, és akkor jöhet a vihar. A mi kősziklánk az adakozás: meggyőződésem, hogy ez hatással van a versenyeredményeinkre, és arra is, hogy már külföldön is ismerik a nevünket. Amikor Péter kiszállt a hajóból, és Jézusra nézett, járt a tengeren, ám amikor a viharra figyelt, süllyedni kezdett. Nem szabad a vihart nézni. Jézusra kell tekinteni, és menni egyenest előre. Ez a mi mottónk.

Böjte Csaba szokta mondani, hogy ha az ember elkezd valami jót tenni, sokan csatlakoznak, mert az emberek szeretnek jók lenni.

– Igen, ezt bizonyítja a sok segítőnk és a legújabb kezdeményezésünk is, a szeretet szigete. Ez egy kis szekrény az önkormányzat általunk működtetett vendégháza mellett: fedett helyen, de szabad térben áll, bárki betehet ide tartós élelmiszert, és akinek szüksége van rá, kiveheti. Azt kérjük, hogy a kilós kenyeret inkább vágják kétfelé, több embernek jusson. És a szegényektől is azt kérjük, csak annyit vegyenek el, amennyire éppen szükségük van. Liszt, száraztészta, olaj, kenyér kerül a szekrénybe, ami másnapra általában kiürül. Egyre szélesebb azoknak a köre, akik támogatnak minket. Tegnap tettük ki a Facebookra a hírt a szeretet szigetéről, és már sokan írtak az interneten, hívtak bennünket telefonon, hogy szívesen segítenek. Félreeső helyre tettük a szekrényt, mert sokan szégyellik, hogy rászorulnak a segítségre. Ma is láttam, hogy valaki kétszer is megkerülte a biciklijével, mielőtt odament; nem akarta, hogy lássák, amikor elvisz belőle valamit. Előfordult olyan is, hogy amikor az okmányirodába mentem, az egyik ügyintéző hölgy egy borítékkal várt. Pénzt ajánlott rajtunk keresztül a szegényeknek, úgy gondolta, nálunk biztos helyen van az adománya. Az emberek érzékenyek, együttéreznek a szegényekkel. A lányom is velünk szokott jönni a római főzésre. Ő az idén érettségizik Csornán, és talán szociális irányban tanul majd tovább. A másik házasságomból született két fiam is támogat minket. Az egyik Pesten informatikai mérnök, a másik itt lakik, Kapuváron, testnevelő tanár. Kiváló karatemester, nemrég harmadik helyezett lett a Moszkvában megrendezett súlycsoportos világbajnokságon.

Minden rászorulót támogatnak vagy vannak, akiket előnyben részesítenek?

– Mindenkit. Sok emberről tudom, hogy a saját hibájából került oda, ahol van, de azért nem fordulunk el tőle, támogatjuk. Azt is nagyon fontosnak tartjuk, hogy mindig tisztelettel beszéljünk a szegényekkel. Volt olyan segítőnk, aki gúnyolódott rajtuk; ő már nem jöhet velünk. Inkább olyan emberekkel megyünk, akik szeretettel tudnak beszélni a szegényekkel. Egyszer zsűriztünk egy versenyen, ahol egy szegény ember is főzött. Nagyon rossz ételt készített, állt rajta a zsír, de Kati mindenképpen be akarta tenni az első három helyezett közé, annyira megsajnálta. Ő ilyen érzékeny. Végül különdíjat kapott az illető. A Nyitott Kapu-vár Szociális Szolgáltató Központ megyei találkozót rendez fogyatékossággal élőknek. Erre az eseményre is mi főzünk, szeretetből. Annyira hálásak, nagyon szeretjük őket. „Szakács bácsi, kérhetek valamit? Vegyél feleségül!” – mondta az egyikük a legutóbbi rendezvényen.

Hogyan kerültek Rómába? Keresték a lehetőséget?

– Soha nem gondoltuk volna, hogy eljutunk Rómába, ráadásul épp főzni! Állítólag a Szentatya alamizsnása kitalálta, hogy a Sant’Egidio közösség menzáján külföldi csapatok is főzhetnének a szegényeknek. Van egy kapuvári barátunk, Kiss Barnabás atya, aki Németh László római főlelkésszel beszélgetett erről. Ő ­javasolt neki bennünket, az Íz­vadÁszokat. 2014 őszén aztán megkerestek minket azzal, hogy el tudnánk-e menni vízkeresztkor Rómába főzni. Felhívtam a kapuvári polgármestert, és elmondtam neki, hogy nem tudom, mit csináljunk. Azt mondta: ne gondolkodj, azonnal mondj igent, a többit bízd ránk, a városra. Az önkormányzat fedezte az útiköltséget, s azóta is az ő buszukkal megyünk ki. Jön velünk a polgármester is, pucolja a krumplit, a hagymát. Megszólítottuk a vállalkozókat és a magánszemélyeket, s olyan sikeres volt az akció, hogy az első évben húsvétkor még Kapuváron is nagy ételosztást tudtunk tartani a pénzből, ami összegyűlt. Semmit nem bíztunk a véletlenre. Vittük magunkkal a kondérjainkat, az alapanyagokat, hiszen Rómában, a közösség szegényeknek fenntartott étkezőjében nincs lehetőség főzésre, csak melegítésre. Azóta minden évben tartunk egy összejövetelt a támogatóinknak. Ilyenkor egy szerény vacsora keretében elmondjuk, mire fordítottuk a pénzt, amit kaptunk tőlük. Nagyon megnyílt a szívük, bíznak bennünk, hiszen mi a saját pénzünkből is jótékonykodunk, miért vennénk el a szegényektől? Évről évre egyre több a támogatónk.

Milyen érzés volt Rómában főzni a rászorulóknak?

– Megfőztük az ebédet, és kimondhatatlan érzés volt, amikor megérkeztek a szegények, és leültek az asztalokhoz. Kati sírt. 300 emberre kértek ebédet, mi 350-re főztünk, de közben kiderült, hogy lehet, még többen lesznek. Olyan érzésünk volt, mintha egy bibliai történetben lennénk: mertük, mertük a tálakba az ételt, és nem fogyott el. Jöttek a szegények, egyre többen, és azon aggódtam, hogy lesz ez elég. De mintha megszaporodott volna az étel, még maradt is. Ránézek az emberre, akinek enni adok, például egy idős férfira… Ki tudja, min ment keresztül, lehet, jó sora volt, és idekerült. Nagyon megrendítő ez. Általában kétfélét, csirkét és marhát főzünk, hogy a muszlimok is megehessék. Januárban már hatodszor megyünk Rómába, mindig vízkereszt napján, ami ott nagyon nagy ünnep. Viszünk szaloncukrot és Cserpes Trudit is, ott nem ismerik ezeket. Az egyik évben találkoztunk egy magyar férfival is, aki ott ebédelt. Kiderült, hogy szakács volt, és elment Rómába szerencsét próbálni. Bemutattuk a főkonzul asszonynak, aki szívesen megismerkedett vele, de sajnos a férfi a következő évben megint ott volt az ebéden, nem tudott élni a lehetőséggel.
Vannak magyar segítőink, jönnek tolmácsolni. A Szent István Házban mindent megadnak nekünk, szeretettel fogadnak. László atyának nagy köszönettel tartozunk. A Szent István Házban mindig kapunk belépőt a pápai szentmisére is, a Szent Péter-bazilikába. Tavaly ott ment el mellettünk Ferenc pápa, meg is tudtuk érinteni. El szoktunk menni városnézésre is, ennek a költségeit természetesen magunk fedezzük. Láttuk, hogy pápák is jártak már a Sant’Egidio közösségnél. Mondtam is, ha egyszer a pápával főzhetek, akkor örökre abbahagyom a főzést.

A jótékonysági főzés Magyarországon is folytatódott. Hogyan kerültek kapcsolatba a magyar közösséggel?

– Az első főzés után néhány nappal felhívtak telefonon, hogy a pécsi Sant’Egidio közösség misére készül, amit elhunyt hajléktalan barátaikért mutatnak be. Aki főzött volna a szegényeknek, megbetegedett. Rómából kapták meg a telefonszámomat, mondták. Na, gondoltam, ha Rómából kapták, akkor elmegyünk főzni Pécsre. Később a budapesti közösséggel is kapcsolatba kerültünk.

A budapesti szegényeknek karácsony napján főznek.

– December 25-én főzünk a budapesti Sant’Egidio közösség szegényeinek, olykor pedig év közben is. Először furcsa volt, hogy ünnepnapon főzünk, hiszen olyankor együtt szokott lenni a család, még az első feleségem édesanyja is velünk van, nagyon jóban vagyunk. Azóta úgy szervezzük az életünket, hogy a főzés előtti napon vagy másnap ünnepelünk a családban. Ezt mindenki elfogadta. Budapesten már ismerjük a szegényeket, akik eljönnek. Nincs jobb érzés, mint látni, milyen jóízűen eszik, amit főzünk.

Milyen álmaik vannak?

– Jó lenne pályázaton nyerni egy kisbuszt, hogy azzal vihessük a főzésekre a holminkat. Szeretnénk mindig többet és jobbat adni a szegényeknek, mindig új ötleteket megvalósítani, mint például most a szeretet szigetét. A szegények által tudunk előrelépni a magánéletben is. A saját életünk is akkor van sínen, ha nem zárkózunk el az adakozástól.

 

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..