Ő azt mondta erről: „Egyszer megcsípett a csihány, azóta bizsereg bennem így az élet.” Bizsereg ő. És bizserget mindenkit, aki a közelébe kerül. Árad belőle az életszeretet. Meséivel átöleli hallgatóit: kicsiket és nagyokat egyaránt. S mintha visszavinne bennünket a gyermekkor virágos rétjeire, de talán még annál is távolabbra. Abba az ősi korba, amelyben a mese, a közös történetmesélés éltető szertartás volt még.
De hogy honnan is pottyantotta közénk a Jóisten zöld erdőszoknyájában ezt a bátor székely leányt, arra nem is olyan könnyű válaszolni. Kacskaringókon keresztül jutott el Sepsiszentgyörgyről Vácra. Ahogyan ő meséli minden mesemondásának kezdetén: „A szomszédos Erdélyországból jöttem. Onnan, ahol nagy, szép hegyek vannak, és jó levegő. S ahová a Jóisten nem felejtett el székely embert teremteni, hogy bészívja ezt a jó levegőt.” Ebből a világból érkezett közénk, és innen meríti, innen hozza ízes beszédét, furfangos székely történeteit. De ahonnan jött, az bizony olyan világ, amelyben a mese mellett elfér a gond, a baj is. De úgy, hogy szépen megmaradt a kapocs az ég és a föld között. És így a bajokra gyógyír is tudott kerekedni.
Szende nem tanulta a mesemondást. Ezen azonban nincs mit ámulnunk. Hiszen, aki hallgatja, érzi: ez a csoda nem tanulható. A ma már kétgyermekes édesanyát, ahogyan ő fogalmazott: anyává születése is segítette abban, hogy a mesemondás világához egyre közelebb és közelebb kerüljön. De figyelve őt érezzük, anyaságán kívül kellett itt még lennie valaminek, ami felszínre hozta e virágzó mesevilágot. Nevezhetjük tehetségnek, kegyelemnek, ösztönös tudásnak… Egy bizonyos, Csernik Szende azoknak a különleges embereknek a sorába tartozik, akik arra születtek, hogy másoknak élni segítsenek. Minden kultúrának, minden népnek megvoltak és – milyen vigasztaló – ma is megvannak az efféle mesemondói. Hasonlítanak a prófétákhoz, a költőkhöz, a sámánokhoz. Kiválasztottaknak is hívhatjuk őket. Kapják felülről, oldalról és mindenünnen a kegyelmet, amit aztán (ebben mese nincs), szét kell osztaniuk. Ha mesélnek, rólunk mesélnek. Ha nagy mesebeli próbákról beszélnek, a mi nagy próbatételeinkről van szó. Még akkor is, ha a történetekben szegény embernek neveznek minket, s nehéz gondjainkat, melyek megehetnek bennünket, farkasnak hívják.
Szende tudja, történetei olyan kincsek, amelyek gyönyörű, lelki „tulipános ládában” rejtőznek. Kis magok ezek, amelyekből a tisztánlátás égig érő fái növekedhetnek, ha jó helyre hullnak. S lehet-e jobb talaj a kicsi gyermekek lelkénél? De nemcsak az aprónép, a felnőtt emberek is tátott szájjal hallgatják a székely népmeséket és a székely leányt, aki csakugyan olyan, mintha az Isten hegyéről érkezett volna. Tátott szájjal, kikerekedett szemmel és kihegyezett fülekkel figyeli a hallgatóság. A jó mese ablakot nyit az emberen.
S aztán ne feledkezzünk meg azokról a bizonyos zoknibábokról sem, amelyek benépesítik a mesemondó nagy zöld szoknyáját. Ez utóbbi természetesen nem is szoknya, hanem erdő, a reá varrt kis házikó is erről tanúskodik. Szép sorban bújnak elő onnan a szereplők: a kisegér, a kolbász, a béka. Élnek, beszélnek, orra buknak, tanulnak, tanítanak. Játszódnak.
Nézem ezt a játszódást, a csillogó gyermek- és felnőttszemeket. Móka ez, áhítat és ámulat. Nézem Szendét: kacag, szeme villan, mindenkit bevon a mesébe, az apukáknak sem „kegyelmez”, akik ugyan vonakodva, de aztán annál nagyobb örömmel kötik fejükre a kendőt. Szende: különös név. Furfangos. Jelent pillangót is. Viselője azt mondta: sok baja volt vele. Gyermekkorában még tanárai is azzal vicceltek: sok minden vagy te, csak éppen szende nem. Pedig az, a szó legnemesebb, igazi értelmében. Szende, vagyis tiszta. Akár egy üdítő, csobogó hegyi patak.
Fotó: Kissimon István
