A mese csodája
Fotó: Lambert Attila

 

Ezt a cikket Saint-Exupéryvel kell kezdeni. Azzal a három fontos mondattal, amelyekkel A kis herceget zárja: „Tegyétek föl a kérdést – írja: megette vagy nem ette meg a virágot a bárány? S aszerint, igen vagy nem, meglátjátok, egyszerre megváltozik minden…
És soha, egyetlen fölnőtt sem fogja megérteni, hogy ez milyen rettentően fontos!”
Május 27-én Mátraverebély-Szentkúton minden a gyerekek igazságáról szólt; arról, ahogyan ők látják a világot. Arról, ami számukra fontos, és ezen a napon két dolog volt a legfontosabb: az, hogy a misén szerepet kaptak a püspöktől – mert igazán velük együtt akart ünnepelni –, majd pedig az, hogy a mise után megnézhették, átélhették az orosz népmese nyomán színpadra állított, vajaspánkóról szóló bábelőadást.
Hétszázötvenen érkeztek szüleikkel, nagyszüleikkel, testvéreikkel, az óvó nénikkel a Váci egyházmegye minden sarkából. Az idő kedvezett a kirándulásnak, és azok számára is rengeteg remek elfoglaltságot kínált, akik még nincsenek abban a korban, hogy figyelni tudjanak a misére. A kavics- és a falevélgyűjtés volt a legnépszerűbb.
A püspöknek már a bevonulása is rend­hagyó volt. Hosszú percekre nyúlt, mivel szinte minden gyerek mellett megállt, aki a közelében volt, köszöntötte őket, keresztet rajzolt a homlokukra, és egy kicsit mindegyikükkel beszélgetett is.
Köszöntőjében aztán Mária és az egyházmegye gyermekeinek nevezte a kicsiket, és arról mesélt nekik, hogy bármilyen hihetetlen, valamikor régen ő és a többi pap bácsi, aki most az oltárnál mellette áll, éppen olyan piciny gyermek volt, mint most ők. Majd az evangélium szellemében – amelyben Jézus azt mondja az őt körülvevő sokaságnak: azok az édesanyja és a rokonai, akik teljesítik az Isten akaratát – „performance-t” kezdeményezett: három gyereket odahívott maga mellé, hogy a három fatimai látnokot alakítsák. Tervébe azonban kisebb hiba csúszott, mert a gyerekek olyan lelkesek voltak, hogy legalább hatan-nyolcan szaladtak oda hozzá. „Száz évvel ezelőtt Lúcia, Jacinta és Francisco – három olyan gyerek, mint ti – Fatimában beszélgetni kezdett Máriával – mesélte nekik. – Ez csoda volt, de ne feledjétek: a legnagyobb csoda az, ha Jézust a szívünkbe fogadhatjuk. Ezért most Máriával együtt kérjük őt arra, hogy költözzön a szívünkbe!” E „mini­prédikáció” után együtt elmondtunk egy üdvözlégyet, majd a szülőkhöz fordult a püspök. Figyelmeztetett: három év múlva eucharisztikus világ­kongresszus lesz Budapesten, és jó lenne, ha ez arra késztetne bennünket, hogy a gyermekek elsőáldozását minél gondosabban előkészítsük. Fontos ugyanis, hogy felejthetetlen élmény legyen számukra – hangsúlyozta. „Én ma is emlékszem, hogy hol térdeltem a Bakáts téri templomban, ahol sok évtizede elsőáldozó voltam, és azt kívánom, hogy a ti gyermekeitek számára is hasonlóan emlékezetes legyen a Jézussal való első találkozás” – emlékezett a főpásztor, majd szerényen megemlítette életének egy másik jelentős eseményét is: tizenhét éve éppen ezen a napon szentelték püspökké.
Mise után annak az óvodának a vezetőjével, Csák Katalinnal beszélgettem, amely a legnépesebb zarándokcsoporttal érkezett a kegyhelyre. „Az Egyház küszöbének is lehet bennünket nevezni, és ehhez nyitott szívre, missziós lelkületre van szükség – vélekedett. – Óvodánk légköréről gyakran mondanak kedves szavakat, akik megfordulnak nálunk. Hogy ez minek köszönhető, nem mindig könnyű meghatározni, de munkatársaink lelkülete, figyelmessége biztosan jelentősen hozzájárul. Kecskés Attila atya hatására, aki második éve a lelkivezetőnk, az a szemlélet vált nálunk uralkodóvá, hogy minden családnak egy másik család a missziósa, amelyre fokozottan odafigyel. Én nagyrészt ennek tulajdonítom, hogy ma ilyen sokan, százhatvannégyen vagyunk itt, amiből hatvan-hetven az ovis. De bizonyára az is szerepet játszott a nagy érdeklődésben, hogy ma egy évre mi kapjuk meg a vándorkeresztet a bátonyterenyeiektől.”
A nap legmeghatóbb pillanatait talán akkor élhettük át, amikor a bábelőadás közönségének boldogságát láthattuk. Őket a bábok bűvölték el, bennünket pedig az, mennyire élő valóság számukra a mese. Hogy az ő szemükben a bábok élnek, és a tapsifüles, a bumfordi medve, róka koma, de még az ordas farkas is csoda­számba mennek. Valójában azonban persze ők maguk a csodák.