Az egyházi év nekem lélekben egy nagy, szent utazást jelent, amelynek két pályaudvara van: a kisebbik a karácsonyi ünnepkör, a nagyobbik, a főpályaudvar a húsvéti ünnepkör. A kettő között pedig mint vasútállomások és vasúti megállóhelyek ott vannak a különböző főünnepek, ünnepek és emléknapok. A hasonlatnál maradva, advent első vasárnapján indult el a vonatunk a szent utazásra karácsony felé, és most, karácsony napjaiban itt vagyunk az ünnepkör szívében.
Amikor hittant tanítottam, rendszeresen megkérdeztem a gyerekeket, hogy szerintük melyik a legnagyobb ünnepünk. Általában azt válaszolták: a karácsony. A felsősökben már kezdett tudatosulni, hogy a kereszténység legnagyobb ünnepe a húsvét, de minél alacsonyabb osztályokban tettem fel ezt a kérdést, annál többen mondták a karácsonyt. Komolyan elgondolkodtam azon, vajon miért tartják a kisgyerekek a legnagyobb ünnepünknek a karácsonyt. Aztán felnőtteket is megkérdeztem erről, és közülük is meglepően sokan gondolták úgy, hogy a karácsony a legjelentősebb ünnepünk. Azt is megkérdeztem tőlük, hogy miért gondolják Jézus születését a legnagyobb ünnepnek? Azt felelték: ilyenkor együtt van a család, mindenki mindenkit szeret, olyan meghitt, kedves dolog a Kisjézus jászlát körülállni a karácsonyfa mellett.
Az ember ősi, legbelülről jövő vágya a meghittség és az otthon utáni vágy. Kedves erdélyi írónk, Tamási Áron rendkívül szépen fejezi ki ezt az igazságot az Ábel Amerikában című művében: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” A trilógia főhőse, Ábel ezt mondja: „nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent (…), s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.” Karácsonykor térünk vissza oda, ahol otthon lehetünk. A mennyei Atya annyira szeret minket, hogy otthont készített nekünk Fiában, Jézus Krisztusban. Amikor a második isteni személy értünk emberré lett, azért tette ezt, hogy Isten szeretete által igazi otthont találjunk a világban. Talán ezért olyan bensőséges, meghitt ünnep számunkra karácsony, mert vágyunk Isten ölelésére. És ezért fájhat a legjobban azoknak, akiknek nincs otthonuk, nemcsak fizikai, de lelki értelemben sem.
Isten szabadon vállalta, hogy a legegyszerűbb emberként jöjjön a földre, mint egy hajléktalan, kitaszított. Kedves elődöm, Beer Miklós püspök atya évekkel ezelőtt egy körlevelében, amely roma testvéreink lelkipásztori gondozásáról szólt, ezt írta: „Keresztényként valljuk, hogy egyedül Isten Fia választotta meg, hol és milyen körülmények között szülessék. Jézus Krisztus személye és magatartása vezet ahhoz az igazsághoz is, hogy mindnyájan testvérek vagyunk. Ha pedig testvérek vagyunk, akkor Krisztus követőiként felelősek is vagyunk egymásért.” Karácsonykor különösen gondoljunk azokra, akik fizikai vagy lelki értelemben otthontalanok. Imádkozzunk értük és segítsünk rajtuk, ha tudunk, és ahogyan tudunk.
A karácsonyi ünneplésnek eredetileg nagyon szép szokása az ajándékozás. Nem az ajándék értéke a fontos, hanem a személyesség. Ha tehetjük, magunk készítjük el az ajándékot, s valójában önmagunkat, a szeretetünket ajándékozzuk szeretteinknek, ahogyan Isten a Fiát ajándékozza nekünk. Máig meghatározó számomra az az élményem, amikor még prefektusként szolgáltam a Központi Szemináriumban, és megismerkedtem a Sant’Egidio közösséggel, amelynek tagjai hajléktalanokat és elhagyatott embereket karolnak föl. Megkértek, hogy búcsúztassam el az egyik hajléktalan pártfogoltjukat az Új köztemetőben. Karácsony szenteste előtti napon történt a temetés: az elhunyt néhány hajléktalan barátja és a közösség tagjai voltak jelen. Amit átéltünk, megható volt és mély. A szertartás után a Szent Rafael Alapítvány közösségi termében volt egy kis szeretetvendégség, ahol elbeszélgettem néhány hajléktalannal. Mindenki ajándéknak élte meg, hogy méltó módon búcsúztunk el egy embertársunktól, és szeretetközösségben lehettünk együtt, de én éreztem magam a legmegajándékozottabbnak. Eddigi életem legszebb karácsonyi ajándéka volt az az esemény.
János evangéliuma 3. fejezetének van egy igeverse, amit a szentíráskutatók az evangéliumok evangéliumának mondanak: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda érte, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Istennek ez a szeretetterve karácsonykor indul, és a húsvétban teljesedik be. Jézus földi születésének ünnepén átéljük a csodálatos valóságot: Isten annyira szeret bennünket, hogy egészen közel jön hozzánk. A Filippieknek írt levél csodaszép Krisztus-himnusza ezt mondja róla: „isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát (…) és hasonló lett az emberekhez (…) megalázta magát (…) engedelmes lett a halálig.” Karácsony üzenete ez: Isten úgy szeret bennünket, úgy azonosul minden emberrel örömében és fájdalmában, hogy értünk szinte lemond az istenségéről. Isten úgy szeret bennünket, hogy végtelen intelligenciájával és érzelmi gazdagságával vállalja a hozzá képest roppant kicsi, szegényes emberi létbe való beszorítást. Gyönge hasonlattal élve: képzeljük el, milyen lenne, ha az ember megtehetné, hogy hangyává váljon, fölvállalja a szegényes, primitív hangyalétet azért, mert kimondhatatlanul szereti a hangyákat. Összehasonlíthatatlanul nagyobb emberi értelméről, akaratáról és érzelmeiről lemondana annak tudatában, hogy egyszer majd eltapossák, aminek ellenállhatna, de nem teszi. Ennyire, sőt ennél kimondhatatlanabbul szeret minket Isten, amikor a Fiát adja nekünk. Ezt teszi az első karácsony óta folyamatosan, és most is.
Idén ötven éve, 1969-ben lépett elsőször ember a holdra. Óriási eseménynek számított ez akkor, és ma is sokan büszkén emlegetik. Valóban jelentős tény ez az űrkutatás történetében. Azonban James Irwin, az egyik űrhajós, aki a holdra lépett, visszatérésekor ezt a vallomást tette: „Sokkal fontosabb az ember holdra lépésénél az a tény, hogy Isten, szent Fia, Jézus Krisztus által a lábát erre a földre tette.” Igen, Isten a földre lépett: „Mert gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk” – mondja a karácsony éjféli szentmise olvasmánya, idézve Izajás prófétát. Minden család életében óriási esemény a gyermek születése. Már a babavárás is nagy izgalommal tölti el a családot. Unokatestvéreim édesapja mesélte, minden gyermeke megérkezése előtt maga festette ki a lakásukat, hogy tiszta, szép otthon fogadja az újszülöttet és édesanyját. Az adventi várakozásban és közvetlenül karácsony előtt is nagy sürgés-forgásban van a család: takarítás, sütés-főzés, ajándékok rendezése. Mindez fontos, de ennél sokkal lényegesebb, hogy a lelkünket és a kapcsolatainkat rendezzük Istennel és embertársainkkal. A karácsonykor megszülető Gyermek érkezésének élménye meghitté teszi az ünnepet, de ne feledjük: akkor igazi a karácsony, ha bennünk és közöttünk is megszületik a Megváltó, a mi evangéliumi életünk tanúságtétele által. Ez a tanúságtétel és szeretet ne csak karácsonykor legyen élő, hanem a karácsony utáni hétköznapokban is, mindig.
Azt is érdemes megszívlelnünk, hogy Jézus születésének ünnepe nem csak egy nap, nem is kettő, hanem egy egész ünnepkör, amely lehetőséget ad a megtérésre, az újrakezdésre, szentgyónásunk elvégzésére, kapcsolataink rendezésére, ha ezt még nem tettük meg. A karácsonyi ünnepkörön belül érdemes megfigyelnünk, hogy karácsony napjától (december 25-étől) újévig a karácsonyi nyolcad kisebb ünnepeinek is komoly üzenetük van: szinte mind vértanúünnepek (Szent István diakónus, aprószentek, Becket Szent Tamás emléknapja). Vajon miért emlékezik az Egyház a meghitt karácsony után a vértanúkra? Bocsánat a kifejezésért, de miért rontja el az idillt ezekkel az ünnepekkel? Éppen azért, hogy tudatosítsa bennünk: a karácsony, Jézus születése, Isten emberré levése nem idill, nem hangulat csupán, és nem is mese. Ellenkezőleg: Jézus megtestesülése, értünk való emberré léte – a bensőséges élményen túl – véresen komoly valóság. Olyannyira, hogy az értünk emberré lett Istenért sokan az életüket adják, kezdve Szent István diakónustól, aki az első vértanú, egészen napjainkig, szerte a világon. Karácsonykor őrájuk is tekintsünk!
Karácsony ünnepe bennünket is meghív: nekünk is érdemes életünket adnunk érte embertársainkban, s őt látnunk és szolgálnunk másokban. Ekkor lesz hiteles a karácsonyunk nemcsak az ünnep napjaiban, hanem az utána következőkben is. És ez ad reményt, hogy az egyházi évben megtett földi utazásaink végállomásán, a mennyei karácsonyon látni fogjuk az értünk emberré lett és bennünket végtelenül szerető Isten arcát.
