Ezekre a dimenziókra vonatkozik a megtárult jelző is, vagyis Krisztus örökösen nyitott sírjára, amely a Magasságbeli fogalommal társítva: mélység és magasság. Ez utóbbi a transzcendenciát sugallja, azt, hogy Isten végtelen messzeségben van tőlünk, míg a mélység nagyon közel hozza. A francia Varillon (teológus, esztéta) írja, hogy az iméntiekről elmélkedve arra a finom érzékenység-állapotra kell gondolni, „ahol az ellentétek kimondhatatlanul közel kerülnek egymáshoz.”
A húsvéti sír szemléletében a folytonos nyitottság a szeretet határtalan mélysége, alázatos tekintete, amelyben a nagyság Szíve dobog, a szenvedésből életre támadt Istenemberé. Az ő tekintete a hajnalfényben „igen magasról", olyan világból jön, ahol nincs homály és könny. A mi csodálkozásunk próbál hittel reagálni a és a megtárult sírra, és gyöngeségünkben elkövethetjük azt a hibát, amit legtöbben elkövettek, bizonyára már Krisztus kortársai közül, ezt kérdezve: miért nem rendezte meg látványosan a feltámadását, akkor nem kételkednék senki. Ismerős: minden csoda három napig tart, és az evangéliumok olvasása közben hányszor találkozunk jézusi csodákkal, amelyek fölött egy idő után napirendre tértek, mondván: Ez csak természetes, még ha a názáreti ács fia is…
Jézus végtelen alázattal zárkózott be a legkisebb zugba: a kőszirt ölébe. Amint bezárkózik legbensőbb világunkba, hogy onnan naponta feltámadjon, vagyis valóságosan átjárja a lélek-hajlékot. Ennek érzékeléséhez nem látvány kell, hanem hit-tapasztalás, örökös nyugtalanság: a világnak megtárult sír üzenete, amely hányszor fölébresztette és lecsillapította a történelem kételyét.
A szeretet súlyáról írják, hogy nem birtoklás, nem látvány-bűvölet, hanem lemondás. Krisztus megtestesült és meghalt, hogy kinyilatkoztassa Atyja dicsőségét, amely túl van a nyelvünkön ismert dicsőségen. Nem lelünk rá szót a Szentírásban sem. Krisztus keresztjének „evidenciája” helyettesíti.
Mindig nyitott ez a sír, mindig fogadja zarándokait, akik (mint Dsida Jenő, a költő) „fönnakadva tüskeágon, éjsötét nagy pusztaságon étlen, szomjan” vágnak át, és kutatják vándor-urunk „lábnyomát”. Közben megtörténik minden, ami a földi életben megtörténhet, a vaskos valóság útján, de mégis fölragyognak a golgotai léptek, a csúcsig, ahol aztán már az ő Szíve veszi át birodalmát, és onnan kezdve az életről szól már minden – két csöndes napi „pihenő” múltán. A teljesség száma: a harmadik; a megtárult sziklaüreg a végtelenség kapuja, amelyen minden életnek át kell zarándokolnia.
Odaát már egymáshoz érnek a távlatok:
Közel a távol,
a mélység magasság. Nincs
titok rejtve. Fény derül
minden percre, órára,
mikor a Bárány
trónjára ül
Addig?
A kereszt metsző,
szürke ága, közepén
átütve megtartó szegecs
Bűnbánat szöge ég és
föld határán. Hajtsd hát
le rá vándor a fejed.
A feltámadás az alázatosság és a folytonos bűnbánat keresztfán termett „áldott Gyümölcse”, a megtárult síré.
