Koczkás Emma M. Eszter kalocsai iskolanővér
Eszter nővér négy éve a bajai Szent László Művelődési Központban tanít, s egyúttal a nevelőtestület és az ezerkétszáz tanuló lelkiségének ápolásában is segítséget nyújt. – A sok szembejövő ember biztosan a hajnali járattal érkezett – gondoltam, amikor a kora reggeli szürkületben a megállóhoz igyekeztem. Kerülgettük egymást a síkos úton, a beszédfoszlányok elmosódnak, de egy kérdés mégis megüti a fülemet. „Imádkoztál ma?” Hátrafordultam. Két fiatal távolodott tőlem, de a válasz elejét még meghallom. „Igen, ébredés…” – s a hangokat elnyomja a forgalom zaja. Melegség töltött el, mert tudtam, hogy rólam jutott a kislány eszébe a kérdés. Én vagyok az egyedüli apáca Baján, s mi, szerzetesek külsőnkkel, ruházatunkkal is Istenre emlékeztetjük az embereket. A világiak vagy ellenállnak, vagy elfogadnak, de nem maradnak közömbösek, ha ránk tekintenek. Én is olyan példákat láttam magam előtt, amelyek Istenre emlékeztettek, vágyat ébresztettek bennem a szerzetesi életre. De hosszú idő telt el, amíg a világi hivatásom találkozott az Úristen hívó szavával. Azt gondolom, hogy minden hivatás valamiképpen istenkeresés is. Az út elején éppúgy, mint az úton haladva vagy éppen a vége felé. Az út irányával kapcsolatosan az ember számtalan megerősítést kap. Én többek között egy medjugorjei zarándokúton kaptam meg azt a határozott biztatást, hogy pedagógusi hivatásomat más keretek között, szorosabb életközösségben Istennel, a Kalocsai Iskolanővérek szerzetesrendjében tudom igazán kiteljesíteni. Minden hivatás, így a szerzetesi is, naponkénti találkozásra hív Istennel. Természetesen vannak olyan fordulópontok, amelyek ezt a találkozást megerősítik, mélyítik. Ilyen például az, amikor elköteleződünk egy közösség felé. Az apostoli rendekben a kontemplációt ötvözni kell a mindennapi tevékenységgel, ami széppé, de egyúttal nehézzé is teszi a szolgálatot. Ma az apostoli munka nagy nyitottságot, rugalmasságot kíván. Az Úristen nem menekít el, nem oldja meg a problémákat, de megadja azokat a kegyelmeket, melyek segítségével eddig megoldhatatlannak tartott feladatok elvégzésére is képessé válunk. Az isteni kegyelem által bármikor magunk fölé nőhetünk… Véleményem szerint közös nehézsége a hivatásoknak a hűség megtartása is. Abból az emberből válik jó szerzetes, aki a világi életben is jó szülő, jó házastárs lenne. Az emberek vágynak a biztonságra, a nyugalomra, de a hozzá vezető utat gyakran nem a megfelelő módon, nem jó helyen keresik. Ebből adódik például a házasságok és sajnos a hivatások válsága is. A mai fiatalok nehezen tudják vállalni egy adott életforma kötöttségeit. Ugyanakkor pontosan ezek a kötöttségek – a napirend, a meghatározott életritmus, a közösség a maga erényeivel és gyengeségeivel – adják azt az állandóságot, nyugalmat, békét, amire az Úristen hív bennünket akár egy szerzetesközösségben, akár egy világi életközösségben. Természetesen a mi életünkben is adódnak problémák, konfliktushelyzetek. De túl azon, hogy mindennap ki kell mondanunk azt a bizonyos igent, hogy „legyen meg a te akaratod”, más kapaszkodóink, fogódzópontjaink is vannak. Erre szolgálnak a szentségek, a napi szentmise, a közösség családias, otthonos légköre, amelyben könnyen észre lehet venni, ha valaki gondokkal küszködik. A hivatás ajándék, amelyért naponta hálát adnak Istennek. Kevesen vagyunk, sok a feladatunk. Ezért fontos, hogy a karizmánkban felleljük, a közösségben megéljük azokat a megtartó erőket, amelyekre annak idején, Isten segítségével alapítóink építettek.
