Fotó: Pályi Zsófia
A végtelen térben és időben, a mindenség misztikus gomolygásában, a mennyei körök hierarchiájában a teremtés kezdetétől egymással hadakoznak, versengenek az angyalok. Játékosnak tűnő, mégis komoly küzdelmeik mintha csak társadalmunk általános benső feszültségeit tükröznék vissza. Közöttük sodródik „fegyvertelenül”, szelíden az Ember, az a Krisztus-figura, aki a kezdettől az eszkatologikus végig követi a jó és a rossz, a kísértett és a kísértő útját. A földet és lakóit lenéző kaján Mefistofelét úgy lódítják ki a mennyből, ahogy az első emberpár űzetett ki a paradicsomból: induljon, és éljen szabad akaratával! Mefisztó fogadást ajánl az örökkévaló, még az ördöggel is emberségesen bánó Atyának: képes megszerezni az Istent odaadóan szolgáló, ám olthatatlan tudásvágyától szenvedő Faust lelkét. Az égi kar jelzi: a kihívás elfogadtatott. A díszlet központi szerkezetére felvonuló angyalsereggel forogni kezd a hatalmas kettős DNS-spirál: kezdetét veszi a bűn története, a nagyobb hatalmaknak kiszolgáltatott ember kálváriája – miközben elsöprő erővel zeng fel újra a mennyei Atya dicsérete.
A prológus után egy Hamvas Bélától vett visszatérő idézet szolgál szellemi-spirituális útmutatásként: „A legnagyobb rejtély nem az, hogy az embert a véletlen valahová az anyag és a csillagkozmosz közepébe hajította, hanem hogy ebben a fogságában önmagunkban olyan gondolatokat ébresztettünk, amelyek elég hatalmasak ahhoz, hogy életünk semmiségét kétségbe vonjuk.”
Városi vigadalom: az egyformaságból, a bábként mozgatható fogyasztói társadalom arctalan tömegéből kitűnik az ábrándozó Faust figurája. Könyvektől övezve, a tudás, a megismerés rabja. Egyetlen vágya, hogy háborgó lelke-szelleme végre, ha csak egy órára is, nyugalmat leljen. Szeretne egy pillanatot, amikor azt mondhatja: „Maradj még, oly szép vagy!” A rombolásra, pusztításra felesküdött Mefistofele Faust (s)óhajára építve szövetséget ajánl neki: a földön szolgálni fogja őt, ám odalenn majd szerepet cserélnek… Lehetetlent nem ismerő, „határtalan lét” veszi kezdetét, a talmi látszatsikerek stációival. Könnyen sikerül meghódítani a „babaház világát” éppen csak maga mögött hagyó, mélyen hívő, naiv Margitot. Megunni persze még könnyebb. Mefistofele a „jólétbe”, „európai uniós” birodalmába vezeti Faustot: a boszorkányszombat orgiája önmagukból kivetkezett újgazdagok kaszinózása: ivás, szerencsejáték, kártya, féktelen kábítószeres dorbézolás. Egy szomorú jelenés azonban Faustot visszarántja a másik „valóságba”. Az elhagyott, megtébolyodott Margitra vérpad vár; „megmérgezte” édesanyját (túladagolta a Fausttól kapott altatót), kisbabáját pedig vízbe fojtotta. Faust kimentené börtönéből, az Isten végtelen irgalmában bízó Margit viszont – a Sátán üvöltését hallva – borzadva eltaszítja őt. Míg az Evangéliumba kapaszkodó szenvedőt várja a menny, addig a kétségbeesett Faustot magával rántja a prédáját nem eresztő kísértő. Mefistofele ezután az ókori Görögországba, a trójai Helénához vezeti Faustot, hogy az ideák fantáziabirodalmában felejteni tudjon. Kovalik rendezésében a klasszikus boszorkányszombat nem a múltba, hanem a jövőbe visz. E falanszterben jóformán mindenki kísérleti alany; itt már nincsenek valódi érzelmek, Faust és Heléna meg sem érinti egymást, csak gépek segítségével „kapcsolódnak” egymáshoz. Mire a nagy együttes, a „nimfák” mámorító himnusza a semmibe vész, ismét a jelenben vagyunk. A kórustagok hétköznapi ruhában, kezükben ismerős reklámszatyrokkal állnak a színen… Valaki tapsol. Egyedül. Gúnyosan? Lemondóan? Együtt érzően? Néma csöndben merednek a szereplők a nézőtérre, a közönség sorából kilépő és a zenekari árokhoz sétáló – először a prológusban feltűnt – „Emberfiára”. Faust zavartan kiszalad, de hamarosan visszatér. Összenéznek; sokáig állja a megtisztító krisztusi tekintetet. Útja végére ért. Minden létezőt és képzeletbelit megtapasztalt, élvezte a szűz leány és az istennő szerelmét, megnyugvást mégsem talált. Lelki szemei előtt feldereng egy új, békés világ képe…
Mefisztó érzi, ügye vesztésre áll, egyre kétségbeesettebben próbálja Faust figyelmét elterelni a számára végzetes látomásról. A mennyei seregek közeledtével Kovalik még egy „csavart” helyez el a történetben. Mefistofele be akarja csapni Faustot: a körbeálló döbbent embereket kezdi el noszogatni, hogy „átöltözve”, a DNS-spirálra „profán” angyalseregként felvonulva, ők játsszák el a megváltás reményét. Még a megidézett Margitot is odalökdösi, aki azonban a darab folyamán hányódó, sokszor megtaposott Evangéliumot adja az imádkozó Faust kezébe. A haldokló most állítaná meg az időt: „Szent múló pillanat, oly szép vagy, maradj! Üdvöt adj nekem!” A felhasznált megvezetettek megrendülnek Faust hitét látva. Fellázadnak, nem akarnak többé az ördögi terv résztvevői-végrehajtói lenni. (Tudjuk: a részvét menti meg a világot.) Egymás után veszik és dobják le a Sátán által rájuk kényszerített jelmezt, az álcát. Az operairodalom egyik legkatartikusabb jelenetében, elementáris erővel söpri el az isteni kegyelem a kísértőt. Immár a megváltott, tiszta emberiség zengi a győzelmes Atya üdvözlését. A teremtéstől eljutottunk a végidőkig, Krisztus második eljöveteléig, a beteljesülés diadaláig.
