Apja kívánságára anglikánnak keresztelték. A New York-i Columbia egyetemen folytatott tanulmányai során találkozott a katolikus hittel, nagy hatással volt rá Szent Ágoston és Kempis Tamás. 1938-ban katolizált, és hamarosan belépett a trappista rendbe. Hamarosan nagyon ismert lelkiségi író lett, élete vége felé „korunk Kempis Tamása”-ként kezdték emlegetni. Imádság tizenöt napon át Thomas Mertonnal – avagy: a meghódított belső egység címmel jövő év első félévében könyv jelenik meg az Új Ember kiadásában. Ennek a készülő kötetnek – mottója Paul Valerytől származik: „Az ember sokfélének születik. Életét akkor valósította meg, ha haláláig egységre jut” – bevezetőjével emlékezünk a negyven éve elhunyt Thomas Mertonra.
Barát, útitárs ez a szerzetes, aki 1951 és 1968 között vált híressé, jelenvaló marad közöttünk. Jelen van itt és most, itt van közöttünk – még ha élete Franciaországban, Amerikában és Ázsiában zajlott is. Jelen van most, még ha évek múltak is el. Leginkább mint ajándék van jelen. Minden barát, minden igaz barát, minden útitárs életre szóló ajándék, Isten ajándéka. Minden barátság segít minket abban, hogy átjussunk a tér és idő innenső partjáról és belépjünk Isten Országába.
Thomas Merton a világhoz intézett üzenetet hordoz. Mindent egy szerzetes szempontjából tekint. Ez az ő korlátja, és ebben rejtőzik ereje. Korlátja, mert az egyházban és a társadalomban nemcsak a szerzetesélet létezik; ereje, mert olyan ember volt, akinek egyetlen célja, egyetlen küzdelme: egyesülés Istennel, és közösség az emberekkel. Ebben a távlatban nézve a magány az Istennel és az emberiséggel való találkozás szimbólumává válik. Egy olyan világban, mely az aktivizmusra, a gépiességre, a hatékonyságra, a stresszre, a sebességre irányul, ő az egység, a béke embere, aki visszavezet a középpont felé, ahhoz a Szeretethez, ahhoz az Istenhez, akivel Jézus Krisztusban találkozott.
Nem kerülte el a túlzásokat, a pontatlanságokat, a hibákat. Talán túl sokat írt? Thomas Merton az az ember volt, akire a kereszténységnek egy átmeneti korban volt szüksége, mely nem a II. vatikáni zsinattal, hanem már a II. világháború végével kezdődött. Van egyáltalán valamiféle szerepe a szemlélődő életnek a jelenlegi világban? S ha igen, akkor miféle? Louis atya (ez volt a szerzetesi neve) minden könyvében megmutatta, hogy a kontempláció keresése Isten hallgatásának aktív szolgálata, s hogy ez beleépül a keresztény közösségbe, sőt, ez minden ember számára hasznos. Mint minden testvére, küzdött azért, hogy szembeszálljon egy izgatott, kimerítő, zavarba ejtő, izgalmas, kiábrándító világgal. Mindenesetre az imaélet megvalósítható a világban.
Az a sajátos érték, mely a keresztényt a sivatag és a magány felé vonzza, annak mély megérzése, hogy Isten elég. Íme, a szerzetesség szíve – írja a Retour au silence (Visszatérés a csendhez) című művében. A szerzetesi hivatás olyan hivatás, melyben az Istennel való egyesülés élményét keressük. Elég, ha valódi vágy él bennünk Isten után, és ki az a világban élő, valóban Istent kereső hívő, akiben ez ne élne? Thomas Merton sok közömbös vagy hitetlen embert is megérintett. Ezért kérték fel őt, hogy vegyen részt a szemlélődő szerzetesek üzenetének megírásában, melyet az 1967-es püspöki szinódushoz intéztek A szemlélődő imádság a világ számára címmel.
A paradoxonok embere: fontos volt számára a szó és csend; olyan szemlélődő volt, aki elkötelezetten harcolt a rasszizmus, az atombomba, a vietnami háború ellen; a magány és a közösség embere volt, olyan remete, aki rengeteg levelet kapott és sok látogatót fogadott. Visszavonultan élve ugyanis az alapvető emberi tapasztalatot próbálta elmélyíteni.
Hivatása a belső egység volt. Üzenete: a szemlélődő élet fontossága, miközben szívében hordozta a világban lévő konfliktusokat. Tanítása a klasszikus szerzetesi lelkiségből merít. Eredetisége a személyes megfogalmazásban áll. Egyesíti a hagyományost a modernnel, a világosságot egy nagy mélységgel, a teológiát a tapasztalattal. Egyetlen szóban foglalható össze mindez: szemlélődés. A szerzeteséletet úgy tekintette, mint ami arra irányul, hogy Isten valódi fiává alakítsa át a szerzetest, ez pedig minden keresztényre érvényes lehet, aki kitart az imaéletben, a valódi énünk felfedezéséhez vezető szemlélődésben. Thomas Merton szerint a mai keresztény világnak a szemlélődésből táplálkozó belülről fakadó igazságra van a legnagyobb szüksége.
