A magyar mozikat érthetetlen módon elkerülő alkotás mindhárom főszereplőjét már-már abszurd kezdőpontból indítja: a kiégett nyomozó (Janusz Gajos) rettenetes testcsonkítással járó bűnügyeknél helyszínel rezignáltan (filmünk szerencsére nem mutat, csak említ), anorexiás lánya (Justyna Suwala) szanatóriumban lakik és csoportterápiára jár, a kezelés vezetője (Maja Ostaszewska) pedig szabadidejében halottakkal társalog. Minden készen áll tehát egy olcsó ijesztgetős mozihoz, a kiábrándítóan szokványos receptet azonban gyorsan félredobja Szumowska, hogy valami sokkal izgalmasabbal szolgáljon nekünk. A rendező deformált testbe zárt lelkek kétségbeesett szabadulási kísérleteit veszi lajstromba egy magát katolikusnak mondó társadalom háttere előtt, a középpontban pedig a halál utáni élet reményének firtatása áll, sajátos közép-európai komikummal fűszerezve. A másfél órás játékidő alatt mindvégig szereplőink hétköznapi cselekedeteit figyelhetjük néhol komikussá, néhol tragikussá növesztő nagyító alatt, a rendező és színészei pedig kivételes érzékenységgel vesznek részt a visszafogott össztáncban. Különösen Janusz Gajos kiváló a súlyos múlttal terhelt, agnosztikus bűnüldöző szerepében, ám az érzéseit önsanyargatásba fojtó lányát alakító Suwala, illetve a különös erőkkel kacérkodó, hideglelősen nyugodt terapeutát megformáló Ostaszewska sem marad el sokkal mögötte. Michal Englert operatőr meleg, cirógató fények és rideg, szürke nagytotálok kontrasztjából bontja ki a mai lengyel rögvalóság ellentmondásosságát, a forgatókönyvírók pedig a mindennapi banalitásból szárba szökkenő abszurd humort működtetik végig a cselekmény során, nagy hatásfokkal.
A lassú folyású történet alig reflektál közvetlenül a kortárs Lengyelország közéleti viszonyaira, néhány utalásból azonban leszűrhetjük, ez már nem az az idealizált baráti nemzet, melyet hitéért és kiállásáért csodálhatnánk: tagjai ugyanolyan gondokkal küzdenek, mint bármely posztkommunista társadalom átlagembere. Felbukkan a vasfüggöny mögül még rajongva nézett „nyugati életvitel” keserű fonákja, a gyakorlati materializmus, valamint az abba belefulladt ember kétségbeesett spirituális igényén élősködő ezotéria térhódítása. A filmet, mely végül mindkét eszmei tévutat elkerüli, látványos csattanóval zárja le Szumowska. A médium ugyanis, aki két lábon járó csodaszerként azonnali gyógyulást ígér, a szeánsz közben elszundít. A hitetlen(kedő) családfő és leánya egymásra néz, és elkezd nevetni.
A testbe zárt lelkek végre megmozdultak, s elindulnak egymás felé. Van még remény.
