A másikra hangolva

 

Egy kis női premontrei történelem

Juhász Katalin Ágnes a Premontrei Női Kanonokrend általános főnöknője. Ő vezet körbe Zsámbékon. Tőle tudom, hogy mindössze hét premontrei nővér él Magyarországon, közülük hat szolgál a Pest megyei településen, ahol egyetlen házuk működik. A rendszerváltozást követően indult újra a közösségi élet, ekkor kapta meg az egyház a zsámbéki épületet. „Lényegében az idős nővérek jöttek itt össze, akiknek már segíteni kellett” – meséli. A premontrei női rendet egyébként 1927-ben alapították újjá, s míg kezdetben csak három nővér szolgált, addig 1950-re már hetvenfős közösséggé lettek, tizenegy házzal országszerte. 1990-re aztán már csak harmincöten maradtak, s így lettek mostanra heten.

Foci, vagy inkább fél óra a sarokban?

1992-ben alakították ki az épület földszinti részén a kolostort, és az alagsorban létrehoztak egy napközit szegény gyerekeknek. Harminc kicsivel kezdtek, ám hamarosan hatvanan lettek. Napi háromszori étkezést biztosítanak a gyerekek számára: a reggelit az iskolában, az ebédet és az uzsonnát a napköziben fogyasztják el. „Egyfajta délutáni otthon ez nekik – mondja Ágnes nővér –, próbáljuk pótolni, amit a családban esetleg nem kapnak meg.” Hat–tizennégy évesek járnak ide, főleg szegények, akiknek a negyven százaléka cigány, húsz százaléka pedig úgynevezett sajátos nevelési igényű. Zsámbék és a környékbeli falvak gyerekeiről van szó, akik az állami általános iskolába járnak, és eldönthetik: ott maradnak-e délután a tanulószobán, vagy inkább idejönnek gyakorolni, játszani. Rengeteg fejlesztő foglalkozást tartanak nekik, együtt tanulnak velük.

Kiderül, hogy az egyik nevelőjük is ide járt kislánykorában. A tizenegy éves Nóri pedig a hétéves öccsével jött. Elárulja, hogy a kis Gabi a dínókat szereti, bár erre hamar rájövök: büszkén mutat egy Tyrannosaurus rexet. Nórinak még három testvére van, az egyik tizenhárom, a másik hat-, a harmadik kétéves. Azt is megtudom, hogy a kislány nagyon szeret itt lenni, már a házit is megírta, úgyhogy most kedvére játszogathat. De nem mindenkit lehet ilyen könnyen rábírni a tanulásra. „Inkább fél órát állok a sarokban, csak hadd mehessek focizni egy kicsit!” – mondja egy kisfiú a nevelőjének. Ám nem nyert, előbb akkor is a leckét kell megírnia.


 

Szakács helyett asztalos, kőműves vagy varrónő

1995 és 2006 között egyébként bejegyzett oktatási intézményként működött a napközi, így megkapta a megfelelő normatívát is, étkezési támogatással, de aztán megszüntették ezt a működési módot, mégpedig év közben. Ekkor kezdte meg a rend szociális szolgálatát, így most szociális étkeztetés keretében lakhatnak jól a gyerekek. Világossá vált azonban, hogy az általános iskola elvégzése után is segíteni kell őket, mert ilyenkor gyorsan elkallódhatnak. Így 1996-ban szakiskolát alapítottak a nővérek, amelyből hamarosan szakközépiskola is lett. Alig harminc tanulóval kezdtek, mostanra mintegy ötszázan vannak a diákok. Négy épületben folyik az oktatás, évente nyolcvan fiatal szerez szakmát, és húsz-harminc érettségizik.

Körbejárva az épületeket Ágnes nővér elmondja, hogy szinte mindent a tanulók készítettek: a mennyezetet, a padlót, de még a falon függő keresztet is. Benézünk az asztalosokhoz, éppen munka folyik. Kapcsos Sándor elméletet oktató tanár mesél arról, hogy először gyalulni, fűrészelni tanulnak, majd elsajátítják a fogazást, az egyenest és a fecskefarkút is. Szoktak sámlit készíteni, karácsonyra pedig intarziaképpel lepik meg szeretteiket. Bútor- és épületasztalos, ez a hivatalos neve a képzésnek, s egyedülálló módon ergonómiát is tanulnak a gyerekek. A tanár szerint a környéken el lehet boldogulni ezzel a végzettséggel. Meglátogatunk egy másik órát is, ahol a diákok épp egy csinos kis dobozzal ismerkednek. Kiderül, ilyet fognak tudni készíteni év végére. Benézünk a kőművesekhez is, akik most a mészoltásról tanulnak (egyébként ők pucolták be a közösségi házat), majd a varrónőkhöz megyünk, ám a varrószoba most üres, a lányok más órákon vannak. Tizenegyen készülnek varrónőnek, közülük egy tizenhét éves lány már kismama. „Segítjük őt, persze!” – jegyzi meg a nővér. Majd betérünk a szakácsokhoz. Vicces, de eleinte mindenki szakács akar lenni, mert az órákon legalább jókat ehetnek. Erika most már a nagykonyhát vezeti, de régen ő is itt tanult. Elmondja, hogy naponta mint-egy háromszáz főre készítenek ételt, a mai menü pörkölt nokedlivel. Egyébként meseszép konyhájuk van a tanulóknak. Bekukkantunk a számítógépes terembe is, merthogy az iskolában az érettségire épülő egyik szakma a gazdasági informatikus, a másik pedig a vendéglős. De az eddigieken túl van, aki szociális gondozónak, s akad, aki pincérnek tanul.

Néha még a számláikat is befizetik

De még mindig nem értünk a nővérek munkájának a végére. 2006-ban vették át az önkormányzattól a szociális ellátás feladatát, így most családsegítő és gyermekjóléti szolgálatot, valamint idősek otthonát tartanak fenn. „Korábban úgy oldották meg a problémákat, hogy kiemelték a gyermeket a családból, mi viszont azért harcolunk, hogy a hozzátartozóikkal maradhassanak” – hangsúlyozza a nővér. Volt, amikor hat gyereket vittek el átmeneti gondozóba, és fél évig tartott, mire visszahozták őket. „Törődünk velük, látogatjuk a családokat” – mondja. Vincze Hajnalka a családsegítőben dolgozik, s mintegy száz családdal foglalkozik, ugyanígy Martinezné Hirsch Krisztina is a gyermekjólétiben. Ők mesélik, hogy az egyik közeli faluban fürdőszobát építettek, nehogy elvegyék a gyerekeket. De segítenek a hivatalos levelek megírásában, a számlák kiegyenlítésében is. „Sokszor hozzánk jönnek a csekkekkel – így a nővér –, és szoktunk segíteni: ha a felét kifizetik, hozzáadjuk a másik felét, és be is fizetjük a postán.”

A nővérek évente kétszer-háromszor kerti partit szerveznek a szegényeknek, ahol virslivel kínálják őket, s minden hétvégén kétszázötven családnak adnak egytálételnek megfelelő tartós élelmiszert. Legutóbb például mosószert is vihettek haza az ételért érkezők. Ekkor történt, hogy egy asszony olyan mohón evett, hogy majdnem megfulladt; mint kiderült, négy napja éhezett már. Ágnes nővér szerint sokan nem is tudják, micsoda gondokkal küzdenek emberek, itt is, Budapesttől néhány kilométerre. Van olyan család, amely három kilométert gyalogol egy tanyáról, hogy az ezer–ezerötszáz forintnyi adományt elvigye. De nekik, a nővéreknek sem egyszerű összegyűjteni az évi huszonötmilliót, ami intézményeik működtetéséhez a normatíván túl szükséges. Ennek ellenére segítenek, ahogyan csak tudnak: most például egy asszonyt és három árván maradt gyermekét fogadták be.

Sokat jelent az időseknek is, hogy van hova menniük. Bárándiné Jánossy Enikő, a Boldog Gertrúd Központ idősek átmeneti otthonának vezetője elmondja: tornáznak, kézműveskednek, társasoznak együtt, s fel is olvasnak egymásnak. Átmeneti otthonként működik a tízfős intézmény, ami annyit jelent, hogy legfeljebb két évig maradhatnak ott a lakók. De él az idősek nappali ellátása, az úgynevezett klub is, ahol reggeltől délutánig tartózkodnak az emberek: itt étkeznek, s a programokon is részt vesznek. A nyolcvanhárom éves Imre bácsi is bejárós. Egyik lánya sokat dolgozik, a másik meg nem itt lakik, úgyhogy jól jön neki a társaság, szeret itt lenni. Van házi segítségnyújtás is: a gondozók kijárnak az ellátottakhoz, elvégzik a házimunkát, bevásárolnak vagy a hivatalos ügyeiket intézik.

Ha nem cigizik annyit, már az is jó

S ez még mindig nem minden. Mivel néhány gyerek a fogyatékossága miatt nem tudott szakmát szerezni, a nővérek a rend férfi tagjaival együtt (merthogy közösen végzik a munkájukat) 2001-ben fogyatékos-műhelyt alapítottak. Azóta persze már jó néhány ilyen működik, több mint húsz fogyatékkal élőt alkalmaznak itt. Szenvedélybetegekkel is foglalkoznak, két éve van egy „antialkoholista- klubjuk”, és akad, aki ennek hatására szokott le az italról.

„Persze az egész semmit sem ér, ha nem az a célja, hogy az embereket közelebb vigye Istenhez – vallja Ágnes nővér –, iskolánk és minden intézményünk fő feladata (a hátrányos helyzetűek felemelése mellett) éppen ez.” Van kötelező szentmise és hittanóra az iskolában, de a gyerekeknek csupán harminc százalékát kereszteltették meg, s templomba is csak a tizenöt százalékuk jár. De a nővér szerint látszik, hogy valamit elindítottak bennük, mert a saját gyermekeiket már meg akarják kereszteltetni. „Ha látom, hogy kevesebbet cigizik, vagy nem gépezik úgy, mint az apja, már annak is örülök” – mondja lyukasórájában Jakits Johanna nővér, aki egyébként történelmet és hittant tanít, Tripsó Paula nővér pedig angol nyelvet.

Fejér Gábor Tamás pedig zeneterápiát tart a kicsiknek. „Elsősorban a figyelmüket szeretném fejleszteni, hogy megtanuljanak először befelé, magukra, aztán kifelé, másokra figyelni, és képesek legyenek alkalmazkodni egymáshoz” – árulja el. Dobokon és úgynevezett hangzófákon játszanak a gyerekek, ez utóbbiakat maga Gábor készítette. „Ne ülj rá, az cserép!” – kiáltja az egyik kislány Vivinek, aki éppen helyet foglalt az egyik hangszeren. Egyébként a gyerekek most olyanok, mint egy zsák bolha, tán azért, mert figyeljük őket, de önfeledten játszanak, s azt hiszem: ez a lényeg.

Fotó: Kissimon István