A magyarok Máriája

Ez utóbbi mondat a kutató lélek-szándékú indítékára utal: adatokon, spirituális történeti feljegyzéseken túl arra a benső kötődésre, amely népünket keresztény mezsgyéken sorsfordító szenvedésekkel, örömökkel mindig az Istenanyához tartozónak igazolta/igazolja, aki – mint a könyv szerzőjének gyűjtött énekében olvasható: „Áldott két karjait áldásra emeli, / Értünk bűnösökért Jézust engeszteli.” Mennybevételi ének, s mert Nagyboldogasszony ragyog e hónapban, Hetény János egyik legbensőségesebb, rendkívül széttekintő könyvfejezetével kezdem. „Nagyboldogasszony az a Mária-ünnepünk, amelyikhez a legtöbb nemzeti emlékünk, hagyományunk tapad. Az ilyen nemzeti hagyományok ötlete azonban gyakran mesterségesen is táplált, és inkább a hivatalos külsőségekben, mint az igaz áhítatban található” – írja a szerző.

Majd következik a visszapillantás, a liturgia, a teológia egyik hitelesítő aranypecsétje. Az a kifejtés, amely a mennybevétel erős tradícióját századokon át igazolja. Mert a hagyomány is jelen van a teológia forrásai közt, és a szakrális kultúrában jártas tudja: nem kitalált mesék fejezik ki a hit bizonyságát ebben vagy abban a tételben, hanem a hagyományokkal (is) megszentelt tudás, amely egyházatyák, hittudósok messzi századaiból – kezdettől tanúsítja mai tiszteletünket a Mária-kultuszban is. „Mária életének végéről a kánoni evangéliumok nem szólnak. A hiányt a Transitus Mariae néven ismert apokrif iratok igyekeztek pótolni” – olvassuk. Vagyis a Mária átköltözéséről szóló irodalom, melyet felhasznál a VII. századi Modestus jeruzsálemi pátriárka vagy három homíliájában a VIII. századi Damaszkuszi Szent János. Ez utóbbi meditációs írásemlék korukban, „a középkoron át a barokkig a prédikációs és a kegyességi irodalomban, s még a XII. Piusz pápa dogmatizálás-megalapozásában is a legjelentősebb. Bölcs módszerével az eredetileg népies hagyományt teológiai síkra tudta emelni.” Elgondolkodhat a mai nemzedék, amely bizonyára valamelyest ismeri a Szent István-i honalapítást, a király kiemelkedő tehetségét politikában, erkölcstartásban, hogy az országot miért helyezte „a mennyek királynőjének pártfogásába”, és a vágyát miért úgy fejezte ki, hogy a Nagyasszony ünnepén „távozzék a földről”. Az országos törvénynapot augusztus 15-én tartotta. Folytathatnánk magyar századok sorával, amelyben mindig kiemelt fontosságot kapott Mária mennybevételének valósága, a legteljesebb ragaszkodás, melyet régi himnuszok, históriás énekek hangjának átvételével a modern irodalom, napjaink költői remekei sem hanyagolnak. Az efféle szembesítés nem poétikus fikció, hanem meggyőződés arról, hogy árvaságunkban, történelmi és egyéni gondjainkban, a család, a társadalom veszteséges idejében azt kell szólítani, aki közvetítőnk Krisztus és ember közt. Egyetlen példa Juhász Ferenc a Tékozló országából, mai is élő költő Mária-fohásza: „Urunk szülőanyja, / gyönyörűség fája, / Betlehem virága, / csillag-érc anyája, / Mária segíts, Mária segíts.” (Kelt 1954-ben!)

Olvasom a könyvet, és egyszerre annak a kertnek a közepén érzem magam, amelyet rózsával, gyöngyvirággal ékesít a népi képzelet, s mindent Máriára vonatkoztat. Mert csupa szépség valamennyi, Isten Anyját tisztelő jelző, s a tövises emberélet megpihenő óráiban a felszálló imádság: „…tehozzád futunk, kegyelmet koldulunk.” Lehet-e erőtlen bármely régi imádság? Az emberi lélek szavakba formált „óhajtása” sohasem lesz elavult. Elég lenne a középkor Szentviktori Ádámjára utalni, a jeles poétára a XVIII. századból, aki Mária szépségét, vagyis tisztaságát, szüzességét, szent voltát ekként énekli: „Élő és szűz gyökér / virág, szőlő, olajág! / Földi lámpás, égi láng / Melynek fénye a napnál is ragyogóbb…” Vagy itt van az egyháztudós, Nagy Szent Albert Biblia Mariana című munkája. Benne azok a helyek, amelyek a Szentírásból „Máriára vonatkoztathatók jelképesen vagy történeti valóságukban. Több ilyen kifejezéssel találkozunk például a Loretói litániában: „Szüzek szüze, Irgalmasság Anyja” stb. De ki nem hagyhatom Dante Paradicsomát, ahol Szent Bernát „így mutat az égi rózsában helyet foglaló Királynőre: »Nézd az arcot, amely Krisztuséhoz annyira hasonló, hogy fénylő szépségével egyedül ez tud téged előkészíteni Krisztus arcának látására.«”

Hetény János húsz, Máriával kapcsolatos témaegységet foglal össze, és hozzáfűzi A teológia és a néprajz a magyar Mária-tiszteletről, valamint A népi vallásosság változásairól írt esszéjét, s bőséges képanyaggal „illusztrálja” páratlan munkáját, amelynek tanúságát (Hogyan tovább?) ekként summázza vallásszociológus véleménye alapján: „Amire az elmagányosodott- elszigetelődött papság által adminisztrált egyház nem képes, azt saját ügyükként képviselő emberekből álló csoportoknak léte tudja biztosítani.” A zsinati szavak sürgetnek: „Ahogyan Jézus Édesanyja, aki megdicsőült testtel és lélekkel él a mennyben, képe és kezdete az eljövendő életben tökéletessé váló Egyháznak, akként a biztos remény és vigasz jeleként mutatkozik meg Isten vándorló népe előtt már itt a földön, ebben az átmeneti időben, amely az Úr napjának eljöveteléig tart.”

Van esély ezt megérteni világunk árvaságában.

(A magyarok Máriája – Szent István Társulat, Budapest, 2011)

Fényképezte: Cser István