Akár nagyra is értékelhetem azt a fajta magatartást, mely szerint jótetteinket nem tartjuk számon, és méltóbb, ha Európa más nemzetei kezdeményeznek ünnepi megemlékezéseket, de talán gyakrabban kellene lapozni magyar történelemkönyvünkben arra az oldalra, ahol ezt az eseményt örökítették meg.
Romano Prodi mondta: „Kettéosztott Németország esetében nem beszélhetnénk közös Európáról. A ledöntött berlini fal Európa új perspektíváját jelentette.” Hans-Dietrich Genscher német külügyminiszter 1989 októberében Budapesten, a zugligeti templomban (amelynek falainál nyílt meg 1989. augusztus 14-én az első befogadó tábor) tartott hálaadás alkalmával számunkra szívmelengető igazságra emlékeztetett: „A berlini falból az első téglát itt, Zugligetben vették ki: Kozma atya, a máltaiak, a magyarok.” Ennek okán bátorkodom emlékezni a huszadik évfordulón.
Mintegy harmincezer keletnémet polgár tartózkodott Budapesten 1989 nyarán. Sátraikkal ellepték a közparkokat, lakókocsijaikkal elfoglalták az utcákat. „Megszállták” Nyugat-Németország budapesti nagykövetségét és konzulátusát. Mi, magyar máltaiak a követség kérésére, a zugligeti plébániai közösség együttműködésével ‒amelynek akkor plébánosa voltam ‒ kinyitottuk a kapunkat, hogy befogadjuk a menekülteket. Egy középkori kolostor latin nyelvű üzenetét írtam a kapunk fölé: „Ianua patet, cor magis!” Azt reméltem, rákérdeznek majd, mit is jelent ez a mondat, hogy aztán elmondhassam üzenetünk lényegét. A felirat annyit jelent: „Kapunk tárva, a szívünk még inkább!”
A szerepvállalásnak voltak előzményei. A zugligeti egyházközség felkészült a feladatra. Ez a közösség az előző évtizedben, a kommunista Magyarországon ‒ a területéhez tartozó lakókörzetben, amely majdnem teljes egészében egybeesett Budapest XII. kerületével – létrehozta az első civilek szőtte szociális hálót, amelynek fontosságát felismerte és támogatásával elismerte a kerület tanácselnöke és párttitkára is. Mindez talán csak azzal magyarázható, hogy az élet nagyobb erejű, mint az emberi hatalom. Én az Állami Egyházügyi Hivatal utasítására, büntetésből kerültem Zugligetbe, a városszélre, egy eldugott helyre. Állandó megfigyelés alatt álltam, és a kihallgatások alkalmával mindent elkövettek, hogy megfélemlítsenek.
És egyszer csak itt voltak a németek. És egyszer csak azt láttuk, hogy segíteni kell. És akkor lebontottuk a határokat, megszüntettük a korlátokat, amelyek embereket elválaszthatnak egymástól, s mintegy ajándékképpen megszabadultunk a politikai előítéletektől, és felszabadultunk a politika mindenhatóságának béklyói alól.
A táborlakókkal való kapcsolatunkban láttuk mindennek hasznát, akik magukba zárkóztak, egymástól is féltek, és felfoghatatlan volt számukra a nyitottságunk. A bizalmatlanság és a félelem iszonyatos terheit hordozták. Csak akkor kezdtek megnyílni, amikor felismerték, hogy védelmet nyújtunk nekik, és nem a visszaadásukat készítjük elő árulóként.
A segélykérésre a nyugatnémet nagykövetség részéről 1989. augusztus 13-án este került sor. Engem a plébánián keresett fel a konzul és Csilla von Boeselager asszony, aki repülőgéppel érkezett Budapestre.
Az első tábort 1989. augusztus 14-én nyitottuk meg. Számunkra azóta minden évben ez a Befogadás Napjának ünnepe. A november 14-éig tartó időszakban a négy táborba 48 600 embert fogadtunk be. Ellátásukhoz naponta hat-hétszáz ember járult hozzá önkéntes munkájával.
Magyarországnak 1989-ben ‒ Németh Miklós miniszterelnöknek köszönhetően ‒ olyan kormánya volt, amely 1956 szellemi örököseként megelégelte a bezártságot, és kész volt a határok megnyitására. A határnyitás bizton várt jó hírét szeptember 10-én jelentették be a késő esti híradóban. A hír a németek számára ‒ ahogy a táborlakók közül többen is mondták ‒ az új élet útját nyitotta meg. Számunkra ez természetes következménye volt a gyűlöletes vasfüggöny felszámolásának. E világtörténelmi esemény 1989. május 4-én volt, Alois Mock osztrák alkancellár, külügyminiszter és Horn Gyula magyar külügyminiszter közreműködésével. Közös képük ‒ kezükben drótvágó ollóval ‒ bejárta az egész világot. Ennek szükségszerű folytatása lett a szégyenletes berlini fal lerombolása: elsöpörte a népharag, s nem álhatott többé a német egység útjába.
A szívemben őrzött sok történet közül hármat szeretnék az eljövendő nemzedékre bízni. Az első tábor megnyitása után pár nappal kérte tőlem Alexander Arno nyugatnémet nagykövet, hogy engedélyezzem a követség kitelepedését a plébániára, illetve elegendő hely hiányában a templom folyosójára. Mivel eredendően emberbaráti feladatvállalásra gondoltunk, a kérés elbizonytalanított ‒ de nem volt visszaút. Lelkem megnyugtatására telefonon felhívtam Helmuth Kohl kancellárt, és kifejeztem aggodalmamat. Néhány óra után visszahívott, és a következőket mondta: „Beszéltem Gorbacsov úrral, aki azt mondta nekem, a magyarok jó emberek. Nekem ez elég. Legyen ennyi elég Önnek is, Kozma atya.
Még a határnyitás előtt történt a másik eset. Felkeresett a keletnémet konzul. Azt kérte, biztosítsam számára a találkozást a tábor lakóival. Közben megjegyezte: „Ön miért szereti jobban a nyugatnémeteket, mint a keletnémeteket?” Bántó feltételezése ellen határozottan tiltakoztam. Kérésének teljesítését természetesen megígértem, amit a jelen lévő nyugatnémetek értetlenkedő arckifejezéssel kísértek: a kérés megtagadását várták volna tőlem. A búcsúzáskor megjegyeztem: „Konzul úr, meg kell vallanom, hogy a keletnémeteket szeretem jobban, mert most inkább ők szorulnak rá az elfogadásra, a szeretetre.”
A határnyitás ötödik évfordulóján a zugligeti templom falán emléktáblát helyeztünk el. Az akkori német nagykövet, Otto Raban Heinichen megszívlelendő szavakat mondott az ünnepségen. Beszéde mindössze két mondatból állt: „Szeretném kérdezni, volt-e valaha a történelemben olyan nemzet, amely egy nálánál nagyobb és jobb helyzetben lévő nemzeten segített önzetlenül úgy, hogy azzal hatalmas kockázatot vállalt? Ez csak azzal magyarázható, hogy a magyaroknak nagy szívük van.”
A határnyitás és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapításának huszadik évfordulóján a „Málta” üzenete: Magyarországnak van a legnagyobb szíve! Meghirdetett programjaink, a hazai és külföldi katasztrófák károsultjainak megsegítésére indított segélyakcióink minden esetben a magyar emberek ‒ magánszemélyek, vállalatok, szervezetek ‒ egyetértésével és jó szándékú támogatásával találkoztak. Megtapasztaltuk, hogy az emberek fogékonyak a társadalmi üzenetekre, nyitottak a bajbajutottak megsegítésére, és készek együttműködni az össztársadalmi problémák megoldásában.
A XX. században az emberiséget példa nélküli események sújtották, amelyek romboló hatása felmérhetetlen. Ennek többek között az lett a következménye, hogy emberarcunk eltorzult, de szerencsére megrémült lelkünkben feltámadt a nyomor formái iránti érzékenység. Mára ‒ talán Isten ajándékaképpen ‒ ez az újfajta érzékenység lett a kritériuma annak, hogy ki számít érett embernek. Ma már a nyomor és a szükség ellen folytatott valamennyi küzdelmet a nyilvánosság egyetértése viszi előre, hitünk szerint a máltaiak közreműködésével. A határnyitás huszadik évfordulóján határtalan szeretettel köszöntök mindenkit.
a szerző a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke
