– Az ökumené nyelvét mindannyiunknak folyamatosan tanulnunk kellene, a Reménység Fesztiválra való készülés pedig még ennél is többet kíván tőlünk, különböző keresztény felekezetek képviselőitől: nemcsak egymás iránti nyitottságot, hanem új működésmódot, közös munkát is a közös ügy érdekében. Eddig milyen eredményei vannak már e kísérletnek?
– Úgy tapasztalom, hogy ez a fesztivál egészen új képet fest a világban a kereszténységről. A világi cégek munkatársai, akikkel a reklámkampány és a fesztivál technikai szervezése kapcsán tárgyaltunk, hitetlenkedve kérdezgették: „A keresztény egyházak csakugyan összefognak, egységesen lépnek fel? Képesek félretenni az ellentéteiket? Nem egyenként próbálják érvényesíteni az érdekeiket?” A fesztivál előkészületei miatt felfigyeltek ránk, közös fellépésünkkel máris sikerült erős üzenetet küldenünk a világ számára. Még a sok felekezetet kellemetlenül érintő egyházi törvény sem tudta megtörni a projekt lendületét. Időnként el kell oszlatnunk egy-egy félreértést. Az egyik ilyen az, hogy egy amerikai társaság fesztiválját szervezzük Magyarországon. Teljesen téves feltételezésről van szó. A Reménység a magyar keresztények fesztiválja lesz – a Billy Graham Evangelizációs Társaság ugyanis nem önmagát hirdeti, hanem az örömhír minél eredményesebb terjesztéséért, a keresztények egységéért akar tenni világszerte.
Sokan tévednek a fesztivál jellegét illetően is: úgy képzelik, hogy véget nem érő prédikációkból fog állni. Pedig valójában keresztény szellemiségű kulturális fesztivál lesz sok zenével, Sebestyén Márta és más magyar, valamint amerikai, újzélandi előadókkal, ezerfős (!) kórussal. Egy olyan amerikai csapat fogja végezni a technikai munkálatokat, amely az olimpiák fény- és hangtechnikai munkálataiban is részt szokott venni, így profi hangzásra- látványra lehet számítani. A gyerekekre is gondolunk, ezért május 26-án, a gyermeknap előtti szombaton az ő számukra külön fesztivált rendezünk, amelyen sportolhatnak, játszhatnak, dalokat tanulhatnak. Ennek egyelőre még bizonytalan a helyszíne, zajlanak az egyeztetések.
– A fesztiváliroda munkatársaiként hogyan mozdíthatják elő a keresztény egység ügyét?
– Kezdettől fogva tudatosan építkezünk: húsz bizottságot alakítottunk a fesztivál előkészítésére, amelyek egy-egy területért, például a zenéért, az imákért vagy a technikai teendőkért felelősek. Mindegyik vegyes: minden felekezetből egy-egy fő lehet a tagjuk. Örömmel tapasztaljuk, hogy a legtermészetesebben dolgoznak együtt, pedig ilyesmire eddig soha nem volt példa Magyarországon. A mindennapokban megvalósuló ökumené lelkesítő példája az együttműködésük.
– Mi volt a lelkipásztorok számára február 17–18-án megrendezett szeminárium célja?
– A meghívásunkat elfogadva tíz felekezet százötven lelkipásztora jött el az előadásokra, „ült be az iskolapadba”, a határainkon túlról is. Arra próbáltuk felkészíteni őket, mi a teendőjük, ha a fesztivál hatására megtért emberek megjelennek majd a gyülekezeteikben, közösségeikben. Az utógondozást ugyanis – amit mi inkább továbbvezetésnek nevezünk – legalább annyira fontosnak tartjuk, mint magát a fesztivált. Sokakban ébreszt kételyt, hogy a fesztivál „kampányszerűen” evangelizál: nem mindenki hisz a hatásosságában, vagy bízik benne, hogy mély változások elindítója lehet egy ilyen esemény. Komolyan kell vennünk ezeket az ellenvetéseket, és tennünk kell az esetleges kudarc ellen. Mert mi nem csupán három nap programját szervezzük, hanem Magyarország újraevangelizálásában akarunk részt venni a Reménység Fesztivállal. Az igazi munka, amely a magyar egyházakra hárul, akkor kezdődik majd el, amikor a fesztivál véget ér.
Fontos célja volt a szemináriumnak, hogy indítást adjunk a lelkipásztorok számára tanácsadók képzésére, akiknek a fesztivál résztvevőit, megtérőit kell segíteniük. A részt vevő lelkészek némelyike már tőlünk függetlenül is szervezésbe kezdett. Egy katolikus pap például elmondta: összefogott három – baptista, református és metodista – lelkésztársával, és ökumenikus imaalkalmakat rendeznek a fesztiválra való előkészületként. Mi pedig a Hozz egy barátot! szolgálat elindításával arra buzdítjuk a szervezőket, hogy állítsanak össze imalistákat azok neveivel, akik megtéréséért, a fesztiválon való részvételéért tenni akarnak.
A szemináriumon levetítettünk a lelkészeknek két filmet. Az egyik egy részlet volt a Schindler listájából. Az ezeregyszáz embert megmentő üzletember megrendül, amikor arra gondol: ha többet tesz, áldoz fel, kockáztat az ügy érdekében, több név kerülhetett volna fel a listára. A másik filmrészlet a Titanicról szóló egyik dokumentumfilmből való. John Harper baptista lelkész emlékét idézte föl, aki egy túlélő elbeszélése szerint sorra megkérdezte vízbe esett sorstársaitól: „Biztonságban van a lelked?” Mi viszont sokszor inkább a Titanic mentőcsónakjaiban ülőkhöz hasonlítunk, akik nem mentek vissza a segítségért kiáltozókért. Pedig ilyesmit tiszta lelkiismerettel nem tehetünk meg. Mindkét példa arra figyelmeztet, hogy életmentés a feladatunk.
– Gyakori ellenvetés az evangelizációnak ezzel a formájával szemben, hogy túl hangsúlyos szerepet szán az érzelmeknek.
– Jézus is sírt, volt indulatos, vagy félt: érzelmeink és a hitünk nem függetlenek egymástól. Sőt, döntéseinkben, elköteleződésünkben kifejezetten fontos szerepet játszanak. Aki pedig el akar jutni az örömhírrel az emberekhez, annak alkalmazkodnia kell az igényeikhez. Az evangéliumot soha nem légüres térben kell hirdetnünk, hanem a legkülönbözőbb korú, ízlésű, eltérő élethelyzetben lévő embereknek. A fesztivál színes programja arra törekszik, hogy képesek legyünk minél többeket megszólítani.
Az elmúlt hónapoknak van számomra egy egészen megdöbbentő tapasztalata: az emberek jelentős része nemigen tud mit kezdeni a remény szóval, mintha kiesett volna a szótárból. Bármilyen hihetetlen, nem értik, mit jelent. Létezhet-e ennél erősebb érv arra, hogy szükség van erre a fesztiválra?
