Az író arra is utalt: sokunk számára kardinális kérdés a hit, amely ezredévek hagyománya, ám nagy kérdés, hogy képesek vagyunk-e helyesen értelmezni és megtartani.
„Amikor tájékozódni próbálunk e kissé tébolyult világban, amit sok esetben az elég gyalázatos média közvetít számunkra, elsősorban azt kell látnunk: nem az a legnagyobb baj, hogy szinte elfelejti a közvetítő közeg, miért vagyunk a világon. De nem is az a legnagyobb baj, hogy celebek játékainak martalékává válunk, hiszen a normális ember úgyis tudja, mit jelent a sztárság átmeneti állapota. Az a legveszélyesebb, amikor olyan fogalmakat aláznak meg, s tesznek kereskedelmi célúvá, amelyeket jobb volna, ha inkább meg sem említenének. Arra gondolok, amikor elveszik Istentől azt, ami az Istené, hogy odadobják az anyag sátánjának” – hangsúlyozta.
Multikat említ a nyolcvanon felüli író, megtévesztő információkat, démoni számokat, szimbólumokat, ostoba szövegű reklámokat. Azt nyomatékosítja: a médiában gyakori, hogy alapvető lelki-szellemi kérdéseket rángatnak le a matéria szintjére.
A hit évére visszautalva ezt mondta: „A hit nem fejeződik be egy évvel. Egyébként is furcsának találom, hogy általában csak azoknak van egy évük, napjuk, kiemelt ünnepük, akikről úgy érzi a világ, hogy egy kicsit veszélybe kerültek. Bankárok napjáról például még nem hallottam. A hit éve lehet, hogy protokollárisan lezárult, számunkra mégsem múlt el. A hit nem év kérdése, folytatódik, és saját, meglehetősen tétova életemmel azt próbálom bizonyítani, hogy képes az ember a hitéből tudást csinálni. Főleg ebben az ezredévben, amikor az emberiséget a múlt sebeiből kifolyólag annyi bántás éri, amikor olyan mérhetetlen szakadékba zuhan az életünk, nem elég, ha csak azt mondjuk: hiszünk. Eljuthat az ember a hitből fakadó tudás megszerzéséig. Én nemcsak istenhívő, hanem istentudó ember vagyok, amit hajdan az egyszerű parasztember is hangoztatott, ha megemelte a kalapját. Vagyis a zsigereinkben kell tudnunk, hogy amit megélünk – szenvedésekkel, kudarcokkal és gyönyörűségekkel együtt –, a világon semmit nem érne, ha nem emelkednénk felül a materiális síkon. Ezt az értelmünk mondja, nem csak a hitünk.
Aki gyerekekkel, idősekkel, családokkal, nevelőszülőkkel foglalkozik, maga is látja a mérhetetlen szenvedést. S mindannyiunkban megfogalmazódik a kérdés: „Istenem, hát rajtam ki segít?” Gyerekeink életében is hányszor érezzük úgy, hogy tehetetlenek vagyunk bizonyos helyzetekben. Tehát miközben másokon segítünk, magunkon is segítenünk kell. Ez pedig – összeroppanás nélkül – csak élő lélekkel lehetséges, s annak a bizonyosságnak a tudatában: van célja és értelme az életemnek.”
Jókai Anna arról is beszélt, hogy amikor megérkezünk e világba, a másik szférában azt mondják: „Isten veled!” Megpróbáljuk megvédeni ezt a jövevényt; azt hisszük, pontosan tudjuk a súlyát, s azt is, kit szeretünk benne, és üdvözöljük itt a földön: „Isten hozott!” Aztán egyszer majd eljön a kényszerű pillanat, amikor ez a valamikori selymes bőrű újszülött meghal, itt hagyja ezt a világot, mi pedig így köszönünk el tőle: „Isten veled!” Fáj a búcsú, könnyezünk, de a könnyek alatt kell, hogy legyen egy mosoly, hiszen valahol újra e szavakkal várják: „Isten hozott, visszatértél!” Ugyanaz az aktus történik: megmosdatjuk, megmérjük, és elgondolkodunk, valóban tudtuk-e, hogy ki volt velünk éveken, évtizedeken át. Óriási misztérium a születés, de a halál is. Az pedig, ami közte van, harccal telik. A kor lidérce ugyanis el akarja venni Istentől azt, ami Istené, és azt sulykolja a fiataloknak: nem fontos a szerelem. Ezért annyi hánykódó anya, rossz családba született, szerencsétlen gyerek. Óriási a lelki éhínség, s emellett, ha nem is nyíltan, de támadják a családot. Az író szerint érzékelhető egyfajta lemosolygás; valami olyasféle, mint amikor a hazát emlegetjük, melyet sokan konzervatív fogalomnak tartanak. És e szót, hogy konzervatív, nemcsak Magyarországon, hanem sok helyütt a világban nagyobb undorral ejtik ki, mint egy rablógyilkos nevét.
„Röstellném magam, ha a fiataloknak azt mondanám találkozásaink alkalmával: gyerekek, ahogy leérettségiztetek, ahogy munkába álltatok, rögtön tessék férjhez menni, megnősülni. Nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy a család amolyan halálig tartó, lampionos ünnepély, csupa nóta, dal, kacagás. Helyette inkább úgy fogalmaznék: szellemi, lelki, fizikai feladat. Tagjainak, a természetes emberi gyarlóságokat túlélve, egymás mellett maradva kell élniük, százszor és ezerszer megbocsájtva a másiknak. Hányszor és hányszor kell megbocsájtani saját édes kölkeinknek is. Néha úgy bele tudnak marni a szülők szívébe, hogy észre sem veszik. A család – optimális esetben – krisztusi intervallumban él. Amikor azt hallják a házastársak, »egymás terhét hordozzátok«, akkor tapintattal, együttérzéssel, szeretettel fordulnak egymás felé. Ha az egyik fél feldúltan tér haza, mert a munkahelyén packáztak vele, akkor a másik nem azzal ront neki: »Már megint mi a bajod?«, hanem társa szeme alatt felfedezi az árkot, és megkérdezi: »Mi történt veled? Mi fáj olyan nagyon?«”
Jókai Anna arra is ráirányította a figyelmet, hogy még egy romlatlan házasságban, egymásnak élő felek közt is eljön az életnek az a szakasza, amikor a gyerekek már kiröpültek, s ekkor újra kell értékelni az életet. Nemritkán ilyenkor történnek a legnagyobb bukások. A kapuzárási pánik során hihetetlen életéhség támad az emberben, ami nem mindig kíméli meg a házasságot, és szétrombolja a kapcsolatokat – erről ír Éhes élet című regényében –, ám ha a felek mellett ott a kapaszkodó, Isten mentőkötele, akkor kegyelemként élhetik meg az öregséget.
„Nem azt tartom a legnagyobb nehézségnek az öregségben, hogy intenzívebben érzékelhetők a hiányok, hiszen a hiányaink nem feltétlenül korfüggőek – vallja. – Van, akinek a szerelem hiányzik, van, akinek a gondtalanság, és akad, akinek a legsúlyosabb, az egészség. Aztán valahogy megöregszünk, és megtanulunk együtt élni a hiányainkkal. Szerencsére van az embernek egy kispárnája, amit esténként begyűr a feje alá, barátian megfogja a csücskét, s elmeséli mindazt, ami aznap történt vele. A jót és a rosszat felajánlja egy magasabb valóságnak, és elalszik. Hiányainkat Isten betölti, mert minden hiánynak az alapja az Isten alapú hiány. Ez olyan, hogy hiába tölt belénk Isten bármit, ha az a másik oldalon kihullik. Amikor így gondolja végig az ember az életét, felteszi a kérdést: vajon tudtam én segíteni másnak? Az egész életem hozott-e valami olyat, hogy amikor elérkezik a távozás pillanata, akkor elmondhatom: igen, tettem valami olyant, amit tőlem várt az Élet Ura.”
Mindannyiunknak voltak és vannak mélypontjai, szakadékállapotai. A lélek sötét éjszakájában, a gödör alján úgy érezzük: Isten is elhagyott bennünket. Ezekben a pillanatokban van a legnagyobb szükség arra, hogy elkapjuk Isten mentőövét. Ettől a gödörállapottól természetesen Jókai Anna sem mentesült.
„Többek között húsz évvel ezelőtt is ilyenbe kerültem, amikor a Magyar Írószövetség első szabadon választott elnöksége után az az érzés kapott el – amit sokan érezhettek hozzám hasonlóan a rendszerváltás után –, hogy nem egészen ilyen lovat akartam. Szebben képzeltük el az emberi kapcsolatok alakulását, jóllehet tudtuk, hogy lesznek véleménykülönbségek. Én akkor rájöttem, hogy a szellem emberei között még erősebb, még visszataszítóbb lehet a gyűlölet. Ekkor egy kicsit összeomlottam, s elbizonytalanodtam, van-e ennek az egésznek értelme.”
Azonban kijózanította egy portréfilm, amelyet az általa sokat bírált televízióban látott Teréz anyáról.
„Elkeseredésemben és unalmamban nyomogattam a távkapcsolót – mesélte. – A Spektrumon éppen Kalkuttai Teréz anyát kérdezte egy nála három fejjel magasabb, izzadt homlokú, szőrös, általam dromedárnak elkeresztelt riporter: „Mondja, maga nem látja, hogy mi van ebben a világban? Ez egy rettenetes, szenvedéssel teli, igazságtalan, gyalázatos világóceán. Hát mit akar itt maga?” S akkor jött a csoda. Ez a pici asszony, meztelen lábbal a sarujában – mint egy balerina –, spiccbe állva fölmagasodott, kinyújtotta a kezét, és lehúzta magához a mikrofont. (Nagyon irigyeltem ezért a mozdulatért.) Azt felelte csipogó kismadárhangján: »Tetszik tudni, én nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy ez az egész, ami körülöttünk van, valóban egy rettenetes óceán. De tetszik tudni, én meg a lányaim mindennap elveszünk egyetlen cseppet ebből a rettenetes óceánból. Tetszik tudni, ezért élünk.« Aztán visszatottyant a sarkaira. Én elszégyelltem magam, bolond szívem megnyugodott, és azóta van bennem egy bizonyosság: Nem azt várja tőlünk az Élet Ura, hogy mi váltsuk meg a világot. Ő azt bölcsen, keservesen, mélységes fájdalommal már elintézte. Azt várja, hogy a számunkra kijelölt egyetlen cseppet vegyük el, de azt mindennap. Van ugyanis egy mérleg, amely akkor kezdi majd meg a hiteles mérést, amikor már egy másik szférában leszünk, és ebben a serpenyőben egészen máshogy nyomnak a súlyok, mint amit ez a botor világ rangsorként fölállít. Ha egy utcaseprő, aki a nehéz havakat elsöpri, csak úgy szeretetből, egy beteg ember háza elől, sokat fog dobni ezen a mérlegen, ám lehet, hogy az ötdiplomás, csokornyakkendős úriember, aki végigfecsegte az életét, mindenkivel szemben áskálódott, de okos teóriákat hirdetett, miközben maga buta módon élt, könnyűnek fog találtatni. Ha nem hiszünk ebben a mérlegben, a munkánkat sem tudjuk jól végezni. Igen, ott lesz az az ember, aki a másikon segített, ott lesz ezen a mérlegen, és mérni fogja a mérleg nyelve mindazt, ami Jézus Krisztus igazságaiból beáramlott az életünkbe.”
Az előadó ezzel nyugtatta meg a jó szándékú, ám hinni nem tudó embereket: „Gyakran fordulnak hozzám azzal, hogy »együttérzéssel vagyok a másik iránt, segítek neki, kezelem a felfekvéseit, de nem tudok hinni; jó vagyok, de nem tudom elhinni«. Azzal vigasztalom őket, hogy az, amit cselekszel, az benned maga az Isten, és majd meg fogsz világosodni. Ezerszer inkább egy olyan ember, aki ilyen kétségek között él, de teszi a dolgát, mint egy olyan, aki reggeltől estig beszél, de egy hajszálat nem mozdított el a másik ember útjából.”
Jókai Anna régóta látja, írja, hirdeti: „Ahhoz, hogy a világ ne pusztuljon el, hogy élni tudjon az ember a magasságos Isten terve szerint, világra kell hozni a gyerekeket. Ehhez azonban elengedhetetlen a változás.”
„Ha materializálnánk az istenképet, s azt gondolnánk, hogy Isten fizikai alakba sűríthető, akkor azt látnánk, hogy miközben az univerzum Istene letekint erre a különös feladatú bolygóra, sír. Sír az Isten. S azt kérdezi: »Hát ezért lettetek? Nem tudtok változni, emberek?« Mi viszont nem vagyunk elég magasak, hogy letöröljük Isten könnyeit, de minden könny, amit letörlünk szegény beteg, magatehetetlen családtagjaink vagy embertársaink arcáról, s családba kívánkozó, kallódó gyerekeink, fiataljaink arcáról, az tisztítja Megváltónk arcát.”
Fotó: Kovács Tibor
