Elképzelhető, hogy egy annyira tudatos, életét Isten akaratának kutatásával töltő és képzett teológus-lelkész, mint Bonhoeffer volt, efféleképpen gondolkodott, de attól tartok, Metaxas helyenként a mindentudó elbeszélő hibájába esik, és válaszokkal szolgál ott is, ahol csak kérdéseknek lenne helyük. Könyvét talán – ha létezne ilyen – leginkább a „teológiai kalandregény” kategóriájába lehetne besorolni, mivel még egy agnosztikus kor olvasójával is képes elhitetni, hogy semmi sem lehet fontosabb és érdekesebb, mint hogy hőse miként tudta korának tragikus történéseit a teológus apparátusával értelmezni és önmagára alkalmazni, méghozzá a legradikálisabb gyakorlati következtetések levonásával.
A kereszténység és teológiája a legextrémebb kihívás elé került a náci Németországban. Míg az evangélikus Bonhoeffer hősiességét és kérlelhetetlenségét ma példaértékűnek tartjuk, német kortársainak és hittestvéreinek jelentős része vagy nem volt képes hozzá hasonló tisztánlátásra, vagy nem merte vállalni az üldözöttekért való kiállás és a gonosz erőkkel szembeni fellépés félelmetesnek ígérkező következményeit. Mindkét eset gyakori volt. A többség – akkor is, ha komolyan vette a hitét – sem általában a világi hatalmakkal, sem Hitlerrel kapcsolatban nem rendelkezett kiérlelt állásponttal. A keresztény embernek – vélték – mindent meg kell tennie, amit hazája kíván tőle, és nincs abban a helyzetben, hogy bírálja az állam vezetőit, akiket fölé rendelt a gondviselés. Hitler – és Goebbels – álszent, megtévesztő nyilatkozatokkal, rafinált propagandával éveken át orránál fogva vezette egész Európát és saját népét is, tömegekkel hitetve el, hogy csupán Németország felvirágoztatása, a német nemzeti önérzet sérelmeinek orvoslása a célja. Amikor pedig valaki minden agymosás ellenére ráébredt, hogy emberellenes hatalom túszává vált az ország, rögtön azzal is szembesült, hogy az ellenállás egyszerre kockázatos és csaknem hiábavaló. Az illegalitásba való átlépés csak kevesek számára volt elképzelhető és reálisan kínálkozó lehetőség. És nekik is kettős játékot kellett játszaniuk, kifelé is meg kellett felelniük, hogy „igaz németeknek” tartsák őket.
A hazaárulás vádjának félelme, az, hogy a többség szemében megvetendő, amit tesznek, mindvégig nyomasztó teherként nehezedett rájuk. Az efféle helyzetek könnyen vezethetnek elbizonytalanodáshoz, meghasonláshoz, hiszen nézeteinket mindig a társadalmi közmegegyezéshez viszonyítva alakítjuk ki, és amit a többség tesz és gondol, az még akkor is óriási hatással van az egyénre, ha kivételesen erős autonómia jellemzi. Bonhoefferről szinte az lehet a benyomásunk, hogy olyasmire volt képes, ami elvileg haladja meg a kor foglyaként élő mindenkori ember lehetőségeit. Erre utal a cím prófétai minősítése. Mintha lett volna ablaka saját korán túlra, és sikerült volna egészen szabadon döntenie, sokkal merészebben, mint a mindenkori többségnek – akkor is, ha becsületes, lelkiismeretes emberekről van szó. Metaxas jól érzékeli, hogy az életrajz valamennyi fontos pontján a teológiai motívumok a döntőek, hogy Bonhoeffer kivételes, sőt zseniális volt az elméleti igazságok gyakorlattá konvertálása terén. És páratlanul következetes is.
– Gyűlölte az erőszakot, mégis részt vállalt a Hitler elleni összeesküvésben – hangsúlyozta a könyvbemutatón Csepregi András evangélikus lelkész, Bonhoeffer-kutató. Sőt az Abwehr (a Harmadik Birodalom katonai hírszerző és elhárító szervezete) kötelékébe tartozó kém lett, színleg átállt a másik oldalra, hogy védett pozícióból dolgozhasson az üldözött zsidók és Németország becsületének megmentése érdekében. Ezzel életveszélyes vállalkozásba vágott bele, amelynek óriási erkölcsi, lelkiismereti tétje is volt. Rájött ugyanis, hogy ha csakugyan tenni akar a gonosz ellen, „be kell piszkolódnia”, mert paradox módon éppen akkor véti el legeredendőbb keresztény hivatását, ha feddhetetlenségét, spirituális értelemben vett „makulátlanságát” féltve tétlen marad. Nem ragaszkodhat a saját elképzeléséhez, nem mehet biztosra, hanem a legvégsőkig engedelmesnek kell lennie, Isten kezébe helyezve a sorsát.
Metaxas könyvének második felét már Bonhoeffer életéért, boldogságáért izgulva olvassuk, mert eddigre világossá válik: nemcsak hogy nem akart meghalni, hanem szerelmes volt, nősült volna a háború után. Átérezzük, hogy minden kivételessége ellenére egy volt közülünk, ami boldogságvágyát, e világi terveit illeti. Áldotta volna Istent, ha megadatik neki a házasság, a gyermekek, a hosszú, alkotó élet lehetősége. Mindvégig üdvösségét rettegve munkálva próbálta megérteni, mi az Isten által neki szánt pálya. 1945. április 9-én, három héttel Hitler öngyilkossága előtt végezték ki.
(Eric Metaxas: Bonhoeffer – Pásztor, mártír, próféta, kém. Immanuel S(z)ószóró, 2014)
