A lélek vendége

Romano Guardini szavait a Szent István Társulatnál megjelent A csönd ereje című könyv idézi fel, melyben Robert Sarah bíborossal beszélget Nicolas Diat újságíró. A látszat ellenére nem egy interjúkötetet tarthat a kezében az olvasó. A kérdések eszközök csupán, melyek segítségével lebomlik a csend titkának külső héja, hogy egyre mélyebbre merülhessünk e misztérium rejtelmeibe. A válaszok is rendhagyóak: pontokba szedett, tanítás jellegű fejtegetésekkel találkozhatunk, melyek önállóan is megállják a helyüket. Ezt a művet egy beszédképtelen szerzetes tanúságtétele és a karthauzi rend kiáltó némasága ihlette.
A könyv alcíme igencsak találó: A zaj diktatúrájával szemben. Mindannyiunk alaptapasztalata, hogy időnként a saját hangunkat sem halljuk, akkora a lárma körülöttünk. Az is igaz, hogy ez nem feltétlenül zavar bennünket, sőt, mi magunk nyomjuk el tudatosan a belső hangokat külső ingerekkel. „Csömörig jóllakatjuk a fülünket”, hiszen „zaj nélkül az ember izgatott és elveszett”.
A beszélgetés során többször is hivatkoznak Thomas Merton meglátásaira. A XX. század mértékadó lelkimestere szerint a csend a keresztény alapállás és magatartás meghatározó eleme. A trappista szerzetes arra biztat, hogy a családok teremtsenek csendes otthonokat. A papok és a püspökök életének is a csendből kell forrásoznia, a szerzetesek pedig egyenesen a „csend emberei”.
Persze ehhez először is ki kell lépnünk a zűrzavarból, abba kell hagynunk a fecsegést, vagyis egészen egyszerűen el kell hallgatnunk. Abban, hogy a csend útján tovább tudjunk lépni, segíthet az elvonulás. Meg kell teremtenünk a magunk pusztaságát, ahol az aktivizmussal, a folytonos lázas tevékenységgel szemben teret adhatunk a szemlélődésnek. A Szentírás olvasásának is csak úgy van értelme, ha képesek vagyunk figyelni a szövegre, ha el tudjuk érni az összeszedettség állapotát. Ám jobb, ha vigyázunk, mert „a csönd könnyen megszökik”.
A csend gyakorlása során ráeszmélünk arra, hogy milyen fontos a nyitottság, az odafigyelés és az alázat. Ha nem hallgatunk el, akkor képtelenek vagyunk megérteni a másik embert. Manapság egy beszélgetés során alig tudjuk kivárni, míg a másik befejezi a mondanivalóját. Pedig a meghallgatáshoz szükséges az elhallgatás – az igazi kommunikáció terét tulajdonképpen a csend hozza létre.
Dysmas de Lassus, a karthauzi rend miniszter generálisa jegyzi meg a könyvben, hogy a hozzájuk forduló keresők Istent szeretnék megtalálni, ám előbb valaki más kopogtat az ajtajukon: önmaguk. A csend ugyanis szembesít saját magunkkal, és a külső csend igen hamar feltárja a bennünk zsongó zajt. Kiderül, hogy az „izgő-mozgó ént” milyen nehéz lecsillapítani. Közben arra is rájövünk, hogy a csend gondolataink megtisztításához is nélkülözhetetlen.
A csend nem a zaj hiánya. Ha képesek vagyunk megfelelően hallgatni, akkor Isten a csend intimitásában szólni fog hozzánk. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy Isten csak akkor jelenik meg, ha mi magunk háttérbe vonulunk.
Isten a csend. Szűz Mária az Ige befogadása által a „csönd bazilikájává” vált. Jézus Krisztus életében nem csak a negyvennapos böjt idején jelenik meg a csend, minden elvonulásában ott rejlik, különösen az elfogatása előtti órák burkolóznak csendbe. Jézus elítélése, keresztre feszítése azonban nem csendes – bár ő szinte alig beszél –, ezt a tömeg zaja és megvetése, halálának órájában pedig a mindenség megrendülése jellemzi. Nagyszombat ezzel szemben „az a nap, amikor Isten elrejtőzik”, Jézus feltámadása pedig a tökéletes isteni csendben történik meg.
„A jászol, Názáret, a kereszt és a sír csöndje ugyan­az.” Majd eljön pünkösd „nagy zajjal”, ez azonban csak kivétel, hiszen a Szentlélek „isteni természete szerint csendes”. Robert Sarah bíboros az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusaként azt is fontosnak tartja, hogy a liturgiában is teremtsük meg a csendet, és „tapasztaljuk meg annak erejét”.
Az érzékszervek csendjét követi a gondolatok és a szív csendje. Egy idő után nekünk magunknak is csönddé kell válnunk. Egy ideig még erőfeszítésbe kerül fenntartani a figyelmünket, hogy ne szólaljon meg bennünk ismét a „nyughatatlan én”, ám később a belső csend már magától jön. Vianney Szent János templomában egy paraszt bácsi üldögélt az Oltáriszentség előtt. Amikor megkérdezték tőle, hogy mit csinál, azt válaszolta: „Én nézem Őt, Ő néz engem.”
Pilinszky János írja: „A gyerekkocsi sátra alól egy néma csecsemő figyel egy néma fát.” A csöndbe öltözött ember már nem akar semmit, egyszerűen csak van.

A csönd ereje – A zaj diktatúrájával szemben. Robert Sarah bíborossal Nicolas Diat beszélget. Szent István Társulat, 2018. A kötet megvásárolható az Új Ember könyvesboltjában (Budapest V. kerület, Ferenciek tere 7–8.) vagy megrendelhető az Új Ember webáruházában.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..