Ennek alapján állítja Szent Teofán, hogy amint a testnek szüksége van a táplálékra, ugyanúgy szükséges a lelket is táplálni az imádsággal. Ebben segít nekünk a Szentlélek, aki „szavakba nem foglalható sóhajtásokkal” (Róm 8,26) imádkozik bennünk, velünk és értünk. Ezért lehet az imádság „életünk királynője”, a „tudományok tudománya”.
Az atyák – a Szentírás után – emberi oldalról közelítenek az imádság felé, hogy kimutassák szükségességét. Az egyik fontos érvük: az a leginkább természetes az ember számára, hogy kéréssel nyerje el magának azokat az adományokat, melyeket a saját erejéből nem tud elérni. Egyértelmű ez a mindennapi életben, mivel az ember közösségi, társas lény: másoktól kérhet és kaphat segítséget. De a lelki életre is ugyanúgy érvényes: a Legnagyobbhoz fordulhatunk segítségért. Egy másik megközelítés pedig úgy szól, hogy Isten megköveteli a közreműködésünket minden jó elnyeréséhez, és ez a közreműködés imádsággal történik. Ez is mélyen gyökerezik az emberben, amint az ősi magyar szólásmondás kifejezi: „segíts magadon, az Isten is megsegít” – lelki szinten pedig az imádsággal kell cselekedni. Azt is nagyon megfontolandónak tartják az atyák, hogy az imádság a vallási cselekedetek „konkretizálása”, vagyis az Istennel való tényleges kapcsolat létrehozása, hiszen az imádság az üdvösség titkának „párbeszédes jellegéből” fakad. És mindezt összefoglalja az a gondolat, hogy az imádság szükségessége gyengeségünk megtapasztalásán alapszik. Szükségünk van a fölülről jövő segítségre, s az ember alapvetően anthróposz, vagyis „fölfelé tekintő” lény.
Nem véletlen tehát, hogy a keleti atyák és írók a legnagyobb dicséretekkel magasztalják az imádságot. Ilyen például a II. századból származó Didakhé tanítása, mely szerint az imádkozás a „világosság útjához” tartozik, szemben a „sötétség útjával”. Aranyszájú Szent János érzékletes hasonlatokat alkalmaz a témával kapcsolatban. Azt mondja, hogy az imádság a szerzetesnek (de hozzátehetjük: minden embernek) az, ami a vadásznak a fegyver. Ugyancsak ő állítja, hogy az imádság olyan, mint az édenkert közepén fakadó forrás, mely a lelket táplálja. Aztán olyan falhoz hasonlítja, mely védi az egyházat. Lépcsős Szent János is számtalan hasonlatot mond az imádságról. Néhány jellemzőt kiemelve: az imádság a világ megőrzése, Isten megengesztelése, az angyalok hivatása. Az eddigi gondolatokat áttekintve, összefoglalásként azt lehet leszűrni, hogy az imádság nem más, mint a keresztény ember fő kötelessége. Tehát igenis szükséges az imádság, kell imádkozni.
