A „legnagyobb áldozat” és az emlékiratok (1. rész)

Erre az időre esik a nyugat-európai integráció kezdete, az afrikai államok függetlenedése, a harmadik világ „el nem kötelezett politikájának” virágzása. Ekkor repült ember a Holdra, robbant az első kínai atombomba, épült fel a berlini betonfal. A válságok, helyi háborúk, politikai merényletek, diáklázadások, politikai banditizmus a világ életének állandó elemei lettek. Tüntetők hada követelte az amerikai külképviseletek előtt a Vietnam elleni háború befejezését. 1968-ban Csehszlovákia szabadságvágya éledt fel, ám mozgalmukat eltiporták a megszállók. A lengyel munkásmegmozdulások végett vetettek Gomulka rendszerének. A szovjet birodalom azonban megingathatatlannak látszott, a polgárjogi mozgalom még csak éppenhogy éledezett. A másfél évtized alatt négy amerikai elnök, két szovjet pártfőtitkár és három pápa követte egymást, de a magyar „népi demokrácia” élén mindvégig Kádár János állt.

Az amerikaiak az első pillanattól elképzelhetetlennek tartották, hogy kiadják Mindszentyt, kitéve ezzel további börtönnek, netán halálnak: erkölcsi kötelezettségük volt, hogy menedéket és védelmet nyújtsanak Mindszentynek mindaddig, amíg közvetlen veszély fenyegeti. Mindazonáltal Mindszenty nemzetközi jogi „területenkívüliségét” összeegyeztethetetlennek tekintették egyházfői jogosítványainak gyakorlásával és bárminemű politikai vagy közéleti tevékenységgel, ezért úgy döntöttek: vendégük nem levelezhet, illetve csak diplomáciai ellenőrzéssel és egy irányba, nem küldhet üzeneteket, nem telefonálhat, és legszűkebb hozzátartozóin, gyóntatóján és néhány diplomatán kívül senkit sem fogadhat. A villámgyorsan leereszkedő kommunikációs zsilipet a bíboros nemigen értette, hiszen másra számított, amikor az amerikai követségen kért menedéket, és nehezen vette tudomásul, hogy egy idegen ország fennhatósága alatt él, ki van szolgáltatva az őt befogadó Egyesült Államok játékszabályainak.

1956–57-ben három lehetőség állt előtte: vagy a követségen marad, vagy kimegy, és feladja magát, vagy menlevéllel a Vatikánba, esetleg máshová, de külföldre távozik, ám ehhez a Kádár-kormány beleegyezése kellett. „Szökjön külföldre!” – erre kellett volna rávennie egy beazonosítatlan szovjet ügynöknek, hogy aztán a szovjet elhárítás letartóztathassa. A titkos evakuálás gondolata az amerikaiak részéről is felmerült, de csak a különböző kombinációk egyikeként. Kivitelezését az érintett e téren borítékolható együttműködési hiánya miatt reménytelennek ítélték. Mindszenty az első másfél évben – tekintettel a tömeges letartóztatásokra és a kivégzésekre – hajlandó lett volna elhagyni a követséget, de nem elszökni, hanem szembenézni a magyar hatóságokkal, akár letartóztatása vagy élete árán is. A követségi aranykalitkás félrabságot azért vállalta önfeláldozóan, végtelen türelemmel és alázattal, mert – és ezt ismételten, az évek múlásával a diplomaták megítélése szerint szinte rögeszmésen kifejtette – Magyarország egyetlen alkotmányos, törvényes képviselőjének tartotta magát. Hazáját, egyházát, népét és híveit a maradással szolgálhatja – vélte. Megbízható források szerint XII. Piusz pápa nem tiltakozott volna a bíboros azon döntése ellen, hogy elhagyja Magyarországot, de nem akarta hivatalosan befolyásolni.

Az első elmozdulás XII. Piusz halálával, 1958 októberében következett be. Az amerikaiak jegyzékben kérték Mindszenty római kiutazásának engedélyezését. A magyar kormány elutasította a kérést, „egyetlen hely, ahová a bíborosnak engedélyeznék a távozást, a mennyország”. 1960-ban Eisenhower amerikai elnök a Vatikánban a pápával folytatott beszélgetése során szóba hozta Mindszenty sorsát, de csak a patthelyzetet tudták konstatálni. Kádárék 1962-ig nem is voltak hajlandók megfontolni a bíboros kiengedését, akkor is csak „árukapcsolás” reményében, a II. vatikáni zsinatra: a magyar kérdés levételéért az ENSZ napirendjéről és a magyar diplomaták ENSZ-mandátumának elfogadásáért cserébe. Ezt a célt végül e nélkül is elérték: az 1956-os forradalmároknak 1963 tavaszán adott politikai amnesztiával. Ebbe a politikai hangulatba ugyan az is belefért, hogy – egyéves előkészítés után – Franz König bécsi érsek, elsőként a vasfüggönyön túlról, meglátogathatta Mindszentyt a követségen. Teljesítményével a szentszék nemigen lehetett elégedett, ezt látszott igazolni, hogy hamarosan Agostino Casaroli vatikáni diplomatát, a rendkívüli egyházi ügyek kongregációjának titkárhelyettesét indította útra. Ő lett az, akin keresztül a későbbiekben a Vatikán hivatalosan és közvetlenül intézkedett. S bár a kézzelfogható eredmények még távol voltak, valami mégis történt: a közvetlen kapcsolatnak köszönhetően ekkortól Rómában már nem mitikus alakként, hanem élő és esendő személyként kezdtek a prímásra gondolni.