– Nyolcadik gyermekként, Budapesten születtem, alföldi származású családban: édesanyám izsáki lány volt, édesapám Kecskemétről indult. Szerényen éltünk, de ez nem jelentett akadályt abban, hogy korán kiderüljön, jó hangi adottságot örököltem: énekeltem templomi kórusban, szertartásokon szólóban, és ebből szereztem az első keresetem is. Az első népzenei vetélkedőn indultam 1969-ben, amelyet megnyertem, és amelynek azért is örültem nagyon, mert akkoriban a legtöbben nem tudták megkülönböztetni a magyar nótát az autentikus népdaltól. A sikeres verseny után kezdődött az énekesi karrierem, jártam a világot, és gyakorlat közben sajátítottam el a dalok stílusos előadásmódját. Találkoztam és barátságba kerültem egyik-másik adatközlővel, hallgattam eredeti gyűjtéseket, és addig „gyötörtem magam”, míg természetesebb – a hagyományos kultúrához illeszkedőbb – nem lett a hangom, színpadi megjelenésem. Ebben akkoriban nem tudtak segíteni a klasszikus énektanárok. Később Béres János meghívott az Óbudai Állami Zeneiskola újonnan indított népzenei tagozatára tanítani, ahol együtt dolgoztam többek között Csoóri Sándorral, Havasréti Pállal, Jánosi Andrással. Elhatároztuk, hogy olyan tantervet készítünk, amelyben a népzenét autentikus felvételekről tanítjuk, lejegyzett kották segítségével, a klasszikus zenei ismeretekre támaszkodva.
– Czidra Lászlóval (blockflöteművész, a Camerata Hungarica régi zenei együttes alapítója) szoros szakmai, majd házastársi kapcsolat fűzte össze. Általa került a virágénekek, a régi zene színpadára is.
– Szép történetünk volt Lacival. A müncheni turné közben ismerkedtem meg vele. A linzi szálláshelyen, reggelinél egyszerűen csak leült mellém, és elkezdett velem beszélgetni. Később komoly szakmai barátság és huszonkét év házasság kerekedett a találkozásból. Kállay Gábor és Lugossy Melinda barokk énekesek mellé meghívott énekelni az együttesébe diákdalokat, virág- és középkori szakrális énekeket, illetve komoly kutatásokkal megkereste a régi zene és a népzene párhuzamait, kapcsolódási pontjait. Laci jobban szerette az egyszerű, természetes dolgokat, a népzene pedig ilyen: hűen tükrözi az ember lelkiállapotát, műkönnyek és erőltetett mosoly nélkül. Ezért kerültem az együttesébe harmadik szólistaként. Együttélésünk alatt szellemileg is ösztönöztük egymást, ő barokk tárgyú könyveket, én a Magyar népi énekiskola köteteit szerkesztettem. Házaspárként mindent megbeszéltünk, vagy ő cédulákkal üzent nekem a lakásban, egy-egy kedves, humoros sorral figyelmeztetett programokra, fontos tudnivalókra.
– Miért indította el a népi ének zeneiskolai tanítását? Milyennek látja a mai oktatás helyzetét?
– A kezdetekben az volt az egyik oka, hogy olyan nagy dalkincset sajátítottam el, hogy a koncertezés mellett szerettem volna átadni a tudást. Paksa aki a magyar népdal díszítését tanulmányozta a Zenetudományi Intézetben. Felkértem, hogy készítsünk tankönyvet a gyakorlati és elméleti együttes szempontjai szerint. Így született meg 1992-ben a Magyar népi énekiskola első kötete, mely nemcsak kottaképet és énektechnikát közölt, hanem az eredeti hangzóanyagokat is tartalmazta mellékletként. Meglátásom szerint a paraszti kultúra értékeinek városi közegben való ápolása csak így valósulhat meg. Az eredeti hangzóanyagról való tanulás azt jelenti, hogy azt az érzelmi töltetet, funkciót kell közvetíteni előadóművészként is, amit a dal eredeti közegében üzent. Sokat jártam föl a Zenetudományi Intézetbe, ahol mindenki készséges volt, segített, így tudtam kiválogatni a dalok legszebb, legmegfelelőbb előadását. Munkám során Olsvai Imre bácsitól (népzenekutató, zeneszerző – a szerk.) kaptam egy alkalommal egy szőlőőrző dal kottáját, melyre ezt írta: „A legbátrabb szőlőőrző lánynak.” Nagyon jólesett, és azóta őrzöm, mint ahogy a dallamokat is.
– Kikre büszke a tanítványai közül?
– Ma az „uniós világ” igyekszik mindent, így minket is egységesíteni. A hagyományok fáklyavivői azok a tanárok és tanulók, akik a népdaléneklést művelik, akiknek mind örülök. Az egyik legnagyobb büszkeségem Sándor Ildikó zenetudós, a Hagyományok Háza egyik irodájának vezetője, zeneakadémiai tanár. Kiemelkedő a munkássága Vakler Annának, aki a Zeneakadémia népi ének tanszakának vezetője, és nem mellékesen meghívott négy évre az akadémiára is tanítani, amit egy éve hagytam abba. De manapság a legnépszerűbbek közé tartozik Majorosi Marianna, a Csík zenekar énekesnője vagy Szalóki Ági, Navratil Andrea, de a Villő vagy a Vándor Vokál több tagja is tanult nálam. De mindezek mellett mégis arra vagyok a legbüszkébb, hogy rengeteg éneklő édesanyát nevelhettem. Mert gyereknek énekelni nem kevesebb, mint színpadon előadni. Általuk nevezhető élőnek ma is a népzene.
– Legújabb hanglemezén több közreműködő művésszel különféle zenei stílusokat mutat be. Mi az apropója a kiadványnak?
– Régóta formálódik bennem ez az anyag, de a XI. kerület Cseh Tamás zenei ösztöndíja elnyerésének köszönhetően vágtam bele a munkába. Az egész életemet felölelő CD-t szerettem volna összeállítani. Így került bele a népzene, a historikus zene, az archaikus népi imádságok, illetve feldolgozások. A februári lemezbemutató koncertet sikerült úgy meghitté tenni, hogy a közönség nem tapsolt az egyes dalok között, hanem csak a két rész végén, viszont a zene alatt a témához kapcsolódó képeket vetítettünk. Balogh Kálmán, Csörsz Rumen István, Kállay Gábor és Katalin, Harsányi Zsolt, Kiss Krisztián zenei betétekkel, Dunai Tamás pedig versekkel és imádságokkal emelték az est fényét. Érett korunkban az addigi éveknél még jobban Isten és saját bensőnk felé fordulunk, összegezzük az életélményeinket, amihez nagyon jó eszköz az ima. Ez a CD számomra imádság, mely az utolsó ilyen jellegű munkám. Ezt a lemezt megígértem Istennek, magamnak és a hallgatóságnak, és azt szeretném, hogy legalább akkora élmény legyen meghallgatni, mint elkészíteni volt.
Fotó: Kissimon István
