Ez a bajor tanítónő Gerhardinger Karolina néven született 1797-ben. És a Jézusról nevezett Mária Terézia anyaként kora reformpedagógusaként hunyt el 1879-ben. Lelkiségének, pedagógiai szemléletének folytatói, a nemzetközi szerzetesközösség tagjai már százötven esztendeje tevékenykednek hazánkban. A magyar nővérek országunk határain belül a budapesti Patrona, a debreceni Svetits, a szegedi Karolina, a makói Szignum iskolákban tevékenykednek. De fontos feladatot végeznek a Bánátban (Szerbiában) és az erdélyi misszióban, Szovátán. Hazai szolgálatuk százötven évéért november 14-én és 15-én nagyszabású ünnepség keretében adnak hálát a budapesti Patrona Hungariae Gimnáziumban.
De mi volt az a nagyszerű dolog, mit akarhatott egy, a miénkhez hasonló zilált korban élő fiatal tanítónő, ami még egy királyt is ámulatba ejtett? A felvilágosodás vallástól elidegenedett korában, lelki és testi ínség idejében felismerte a keresztény családok szerepét. Ezért a leendő anyák, a lányok nevelését tartotta az egyik legfontosabb feladatnak. Pedagógiájának középpontjában a szív és az értelem együttes képzése állt. Az iskolanővérek nagy családjából Terézia anya lelkiségéről, a mai kor kihívásairól és a családban, az iskolában, a világban megélt hit útjairól beszélgettünk Ulrik M. Monika nővér tartományfőnöknővel, egykori svetitses diák, ma patronás anyukával és a rend mellett nyolc éve működő civil „társult tagok” közösségének egyik tagjával.
Egyszer a generális főnöknőnket Terézia anya lelkiségéről kérdezték – emlékszik vissza egy nemzetközi káptalanra Monika nővér, majd így folytatja -, a válasza akkor nagyon tetszett. Azt mondta: a lelkiségünk lényege, hogy miként és mit válaszolunk a hozzánk intézett kérdésekre, hogyan reagálunk váratlan helyzetekre. Ez nagyfokú érzékenységet és gyakorlatiasságot jelent.
A megújulás szükségessége
Magyarországon iskolákat tartanak fenn a nővérek. Ez a pedagógiai alaphivatásuk más országokban is megmaradt? – A világ minden pontján ez az elsődleges feladatunk. A hazaihoz hasonló iskolák Európában Münchenben és Bécsben vannak. Ez utóbbi ökumenikus intézmény, aminek az az érdekessége, hogy nem csupán felekezetileg, hanem vallásilag is ökumenikus. A más vallásokhoz tartozók tiszteletét, a velük való együttélés lehetőségét tanulják meg a diákok. Európán kívül több országban működnek még iskoláink. A nővéreink foglalkoznak sérült gyerekekkel, bevándorlókkal. Sok helyen van óvoda, bölcsőde, családpasztoráció. Van nővérünk az ENSZ-ben. Nincs ugyan szavazati joga, de véleményt formálhat bizonyos döntésekről. Elsősorban a lányok neveléséért emel szót. Vannak, akik az afrikai Gambiában, és van, aki nehéz sorban élő kanadai indiánok közt a rezervátumban folytat családpasztorációt. A szegényekhez való odafordulás is fontos volt Terézia anyának. Magyarországon miként valósul ez meg, hiszen elsősorban oktatás a feladatuk. Ráadásul iskoláik sokak számára még ma is egyfajta elitiskolát jelentenek.
– Ha egy diákunkról kiderül, hogy megoldatlan anyagi gondokkal küzd a családja, de szellemileg bírja a tanulást, akkor felkaroljuk. Egyre több a nehéz sorsú család. Ehhez társul az a szomorú tény is, hogy a szülők közt egyre több az elvált. A makói iskolánkban találkozunk a legtöbb nehézséggel és kihívással. A tanyavilág gyerekeit gyűjtjük ott össze, és a hozzá tartozó kollégiumban már hat-hétéves korú gyerekek is laknak. Vasárnap este sokszor éhesen érkeznek vissza otthonról, mert odahaza nincs mit enniük. A diákok tíz százaléka cigány. Nevelésük vállalása részünkről tudatos döntés is volt. Négy közösségünk és négy iskolánk van a magyar határon belül. Ezenkívül a Délvidéken Kikindán és Nagybecskereken kollégiumot, az erdélyi Szovátán egy úgynevezett „mozgó zeneiskolát” működtetnek a nővérek. Szovátáról Nagy M. Vera nővér és Czakó Gabriella társult tag járják a Nyárád menti falvakat és plébániákat. Összegyűjtik a gyerekeket, és énekelni tanítják őket. Sárközi Sándor piarista atya pedig Csíkszeredából segít nekik: magyar- és történelemórákat tart a gyerekeknek. Arra is ösztönzik a gyerekeket, hogy tanulják a román nyelvet, mert anélkül nem tudnak továbbtanulni. Vera nővérék ketten közel négyszáz gyerekkel foglalkoznak, akiknek életéből hiányzik a nevelés, a rendszer, a család.
A magyarországi iskoláknak is megvan az elesettekhez és szegényekhez való kapcsolódási pontja. A Svetitsben szervezett szociális munkát végeznek a kilencedikesek, ez számukra tantárgyi óra. Heti egy alkalommal látogatnak idősotthont, sérülteket, a kórházakban haldoklókat vagy gyerekosztályt. Mindez a Szent József Gimnáziummal együtt történik, tehát lányok és fiúk együtt. Ez az ő egymás közti kapcsolatteremtésüket is elősegíti. A szegedi iskolánkban a hajléktalanok étkeztetésében segítenek a diákok.
A szegénységen, a zilált családokon kívül vannak-e más feladatok, nehézség? – Az új kor kihívásaival való szembenézés. Nagyon nehéz, hogy kedvet csináljunk a tanuláshoz. A kérdés, hogyan tudunk hidat verni a felgyorsult világ és az iskola közé. Diákjaink sokszor érzik magukat vesztesnek, úgy vélik, bizonyos dolgokról lemaradnak, azért, mert itt vannak. Ettől az érzéstől jó volna megszabadítani őket. De azt sem szeretnénk beléjük nevelni, hogy a többiek, a „kint élők" a vesztesek. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a gyerekek egy nyugtalan világból jönnek, és oda fognak visszatérni. Nem mindegy, milyen emberként fogjuk őket visszabocsátani. Ehhez nekünk is megújulásra van szükségünk. Érezzük, hogy azonkívül, hogy mindennap lelkiismeretesen tesszük a dolgunkat, egy konkrétabb célt is meg kell fogalmaznunk. Az is nagy feladat, hogy a gyerekeink a személyes hitüket hogyan tudják nálunk megtalálni. Egy egyházi iskolában ez másként kihívás, hiszen ami kötelező, és itt a vallásnak is kicsit kötelező színezete van, az ellen is gyakran lázadnak. Az a feladatunk, hogy jól kezeljük ezt a helyzetet.
“Anya, milyen jó, hogy patronás vagyok…”
Mesterné Ficzek Gitta egykori svetitses diák gyermekei a Patronába járnak. – Gyermekeinket azért írattuk ide, mert férjemmel együtt fontosnak tartjuk azt, hogy az iskolai közösség értékrendje megegyezzék az otthonunkéval. Jómagam a Svetitsbe jártam, hálával emlékszem vissza azokra az évekre. Voltak dolgok, amiket nem tehettünk meg, ez ellen olykor lázadoztunk is. De semmi olyanból nem maradtunk ki, amit később ne tudtunk volna pótolni. A gyerekeink még kicsik, de valamit már ők is éreznek abból a többletből, amiben itt részesülnek. A férjemmel a gyermeknevelés hétköznapjaiban egyedül vagyunk. A gyerekek nyári felügyeletét nem tudjuk másképp megoldani, csak ha önkormányzati táborokat is igénybe veszünk. A lányom a második osztály után volt először ilyen táborban, és az első négy nap után megjegyezte: „Anya, milyen jó, hogy én patronás vagyok!” Megélte, hogy saját iskolájának közege békésebb. Természetesen azt is tudom, hogy a kamaszkor nem lesz ilyen egyszerű. Biztosan ébred majd a gyerekeimben ellenállás, amikor a fegyelem ellen lázadni fognak. De azt is tudom, hogy én is csak az iskolából kikerülve láttam igazán, mennyi értéket kaptam, melyekbe a későbbiekben, ma is kapaszkodhatom.
Egyik kezében imakönyv, másikban söprű
– Amikor először hívtak a társult tagok közé, akkor arra gondoltam, erre én nem vagyok alkalmas – vallja mosolyogva Héliszné Erdősi Éva, családanya és a rend társult tagja. – 2001 szeptemberében jöttünk össze először, és akkor kinyílt előttem egy ajtó. Terézia anya lelkiségében a gyakorlatiassága fogott meg. Úgy tudom őt elképzelni, hogy egyik kezében az imakönyv van, a másikban a söprű. Terézia anya igazán asszony, ráadásul modern asszony. A körülmények minden korban adottak és minden korban nehezek: modernnek lenni azt jelenti, hogy a nehézségek között jól látni, vagy éppenséggel a nehézségek mögé látni. Terézia anyától tanultam meg azt is, hogy a szenvedést nem lehet elkerülni. Nagyon sok megaláztatásban volt része. Ha kidobták az ajtón, visszajött az ablakon, de mindig Jézussal és a társakkal. A közösségünkben nagy dolgokat tapasztaltam meg a többieken keresztül. Egyszer csak észrevettem, hogy milyen értékes emberek vesznek körül. Megláttam, hogy mindenki küzd valamivel, és figyeltem, hogyan jön ki belőle. Minden társult tag megtapasztalta a meg nem értést is a saját környezetében… Olvastuk a Bibliát, megbeszéltük. Mindenki gazdagon ment el, akármilyen pusztaságból jött is. A félelmem, hogy én erre nem vagyok alkalmas, az is elillant. Hiszen nem idegen, bár nem is könnyű feladatot kaptam: megmaradni és kiteljesedni éppen ott, ahol vagyok. Terézia anya első növendékei is társult tagok voltak. Mi szövögetjük és tartjuk a hálót a nővéreknek. Mi eljutunk oda, ahová ők nem. Az ő lelkiségük pedig megtart bennünket a helyes úton. Tartjuk egymást. A közösségünk bővült. Már vidéki városokban is jelen vagyunk. Férfiak és fiatalok is vannak köztünk. Az ő hozzászólásuk egy bibliai történethez, kérdéshez más, mint a miénk. Sokat tanulunk tőlük is. Ők meg tőlünk. Én itt tanultam meg, hogy mennyire fontos egymásra odafigyelni, egymástól tanulni.
