Fotó: Esztergom–budapesti Főegyházmegye
Bíboros úr, milyen témákat érintett a Nevelésügyi Kongregáció mostani közgyűlése?
– Mivel plenáris ülés volt, amire néhány évenként kerül csak sor, azért egy közel hároméves folyamatnak az eredményeit tekintettük át, mégpedig a kongregációhoz tartozó minden területen. Tehát szó volt a katolikus egyetemekről, valamint a szent tudományokkal foglalkozó egyetemekről és fakultásokról. Egyébként ezekről még 1979-ben jelent meg az apostoli rendelkezés, amely szerint működnek. Ennek a reformja és átdolgozása folyamatban van.
A szent tudományok mit jelentenek?
– A teológiát, a filozófiát, mint szent tudományt, a kánonjogot és néhány más olyan, ezzel kapcsolatos tudományterületet, amelyre a Szentszék önálló kar alapítását engedélyezte. Ezekben a tudományokban a képzést a Sapientia Christiana kezdetű apostoli konstitúció határozza meg. Ennek a reformja érkezett most már el, azt hiszem, az utolsó állomásához, tehát a szövegnek a végső áttekintése nyomán úgy tűnik, hogy már kész munkát tarthatunk a kezünkben. Nem döntő átszerkesztésről van szó, hanem inkább az azóta végbement fejlődésnek a pontos tudomásulvételéről, illetve az arra való reagálásról. Ezenkívül a statisztikai adatokat is áttekintettük. Nagyon fontos folyamat a világban, hogy rengeteg – mondjuk így – „hittanárképző”, vagy olyan felsőfokú intézet alakult, amit úgy hívnak, hogy a „vallási tudományok felsőfokú intézete”, de ez nem vallástudomány, hanem ez is hittudomány, meg valláspedagógia és ehhez kapcsolódó szakok, amelyekből azonban, szinte mindenütt a világban túl sok van, és ezért szétforgácsolódnak az erők. Olaszországban például éppen most akarják a felére csökkenteni, mert majdnem száz ilyen intézmény van…
…mert túl sok van belőlük és nincs munkájuk?
– Nem az a probléma, hogy nincs munkájuk, hanem az, hogy túl sok az ilyen intézmény, és ezért nehéz megfelelő tantestületet biztosítani, vagyis olyan tanárokat, akik kellően képzettek, meg föl is vannak szabadítva erre a munkára. Továbbá nincs mindig megfelelő kapcsolatuk az egyetemekkel vagy fakultásokkal. Hiszen ez is egy fontos kérdés, hogy ezeknek a képzéseknek a jövőben intézményesen is valamelyik teológiai karral legyen meg a kapcsolata. Ez Magyarországon is így van, hiszen vagy a Pesti Hittudományi Karnak a képzéseiről van szó, vagy a hozzá affiliált hittudományi főiskolák, illetve szemináriumok hittanári szakjairól, esetleg a Sapientiának a szakjáról, amely a római Sant’Anselmo egyetemhez van affiliálva. Azt gondolom, hogy érdemes ezeket áttekinteni, mert világviszonylatban is egy minőségi emelkedésre törekszenek. Egy másik téma, amivel foglalkoztunk, a kánonjogi oktatásnak a rendszere. Természetesen a kánonjogi fakultások és a kánonjogból kiadható tudományos fokozatok, tehát a licenciátus és a doktorátus mindenképpen változatlanok maradnak. Ellenben diplomakurzusok, olyanfajta szakbizonyítványok, melyek egyes feladatokra képesítenek, például szentszéki jegyzőnek vagy házassági ügyekben tanácsadónak, vagy a szentszékeknél is működő ügyvédnek, sokak számára hasznosak lehetnek. Ezeknek a tanfolyamait, megszervezését és a továbbképzéseket próbálja majd a Szentszék elősegíteni egy következő dokumentumával.
A pápa maga kezdeményezte, hogy a házasság érvénytelenségéről szóló perek lefolytatását segítsék a püspökök. Ők is szakembereket igényelnek ehhez…
– Természetesen. Vannak olyan országok, ahol most decentralizálják a bíráskodást. Tehát a sok tartományi és egyházmegyeközi bíróság helyett megint inkább az egyházmegyei bíróságok születnek újjá, amihez akkor megint több ember kell, hiszen ehhez kellenek képzett bírók, kötelékvédők és így tovább. Ez is egy kihívás. Magyarországon ez nem így jelentkezik, mert nálunk az egyházmegyei bíróságok megmaradtak. Nem kerültek összevonásra korábban sem, de természetesen a képzés erősítése mindig feladat.
Hol tapasztalható a legnagyobb kihívás?
– Egy újabb fontos terület, és azt hiszem, ez mennyiségileg talán a legjelentősebb a kongregáció körébe tartozó munkák közül, az általános és középfokú oktatás. Jelenleg ott tartunk, hogy a világon a katolikus iskolák növendékeinek a száma meghaladta a hatvanmilliót. Ez nagyon nagy szám, a fejlődés azonban világrészenként különböző. Európában az intézmények száma csökkent 114 intézménnyel, de ha ehhez hozzávesszük, hogy ugyanabban az időszakban Magyarországon körülbelül százzal nőtt az intézmények száma, akkor látjuk, hogy itt sem minden országban egyforma a helyzet. Örömmel hallottuk viszont, hogy Franciaországban a katolikus iskolák ügyében fejlődés tapasztalható. Ugyanakkor van olyan földrész, Észak- és Dél-Amerika egyaránt, ahol csökkent a katolikus oktatási intézményeknek a száma és a hallgatóké is. Afrikában viszont robbanásszerűen növekszik a számuk. Nem is csak az általános- és középiskolák, hanem a katolikus egyetemek száma is. Ez persze egy-egy korábban is meglevő egyetemet krízisbe hozhat, mert az a nagy terület, amelynek a számára alapították, az ma már nem oda tendál, hanem különböző helyi központok is kialakultak. A Nairobi Katolikus Egyetem jó példa erre.
Mi ad identitást ezeknek az intézményeknek?
– Állandó és minden intézményi szinten megjelenő kihívás az azonosság kérdése. Erre nézve Ferenc pápának csodálatos útmutatásai vannak. Mindig azt mondja, hogy lépni úgy kell, hogy az ember az egyik lábával a biztos talajra támaszkodik, a másikkal viszont keresi a továbbhaladás útját. Tehát egyrészt kell egy biztos identitás, másrészt kell bátorság az úgynevezett kilépéshez, amit neveznek újabban „pasztorális és missziós megtérésnek is”. Tehát az iskoláknak ez a fajta küldetése most megint nagyon középpontba került. Azt hiszem, hogy Magyarországon különösképpen is aktuális, amit a világegyház számára hangsúlyoznak, mégpedig a katolikus iskolák tantestületeinek a képzése. Ma már nem abban a világban élünk, amikor a katolikus iskolákban csak papok és szerzetesek tanítottak. Ez még olyan országokban is eltűnőben van, ahol folyamatosan így épült ki az intézményrendszer. Nálunk nem erről volt szó, hanem újjászületésről 1990 után. Tehát eleve nem teljesen papi és szerzetesi tantestületekkel indultak újra az iskoláink. Ebből is látszik, hogy a laikusoknak különleges küldetésük van ezen a téren.
Sajátos világ az egyetemeké…
– Nagyon fontos a katolikus egyetemek fejlődése. Azt találjuk, hogy bizonyos országokban rengeteg olyan hallgatónk van, aki nem katolikus, aki nem keresztény. Ugyanakkor ők is kívánják, hogy az intézmény azonosságát valamiképpen megismerjék. Tehát egyfelől a kölcsönös tisztelet, másfelől egy szellemi dialógus képessége kell, hogy jellemezze ezeket az intézményeinket. Különösen Ázsiában és a Közel-Keleten látszik ennek nemcsak a szükségessége, hanem most már látszanak a pozitív tapasztalatai is. Nyilván a nyugati világban is, de ott a szekularizáció miatt a diákoknak egy jó része nem vallásos. Ővelük is folytatni kell a hit valamilyen szintű párbeszédét, ez főleg az adott fakultáson oktatott tárgyak és a hívő világnézet kapcsolatának a bemutatásával lehetséges. Külön tematikus blokkot szenteltünk az egyetemi pasztoráció kérdésének. Szó volt ismét arról, hogy nem csupán szentség-kiszolgáltatási vagy szűk liturgikus feladata van az egyetemi lelkésznek, hanem katalizátornak kell lennie, aki éppen az egyetemi tudományokkal kapcsolatban segíti a hit világosságát terjeszteni, vagyis azt a szemléletet, ami az ott oktatott témákat a keresztény antropológia és a keresztény hit szempontjából közelíti meg. Azt hiszem, hogy ez megint rendkívül igényes feladat, éppen ezért szó volt megint arról, hogy az egyetemi lelkészeknek külön, sajátos szakmai felkészítésre van szükségük, nem elég, hogy valaki másutt, plébánián jól működik, hanem különleges ismereteket is kell kapnia.
Említette, hogy szóba került a pápai egyetemek világa is…
– Igen, egy különleges, ígéretes helyzetről is szó volt, ez pedig a római pápai egyetemeknek a kérdése. Tudjuk azt, hogy Róma városában nagyon sok pápai egyetem és fakultás működik, melyek szent tudományokat oktatnak. Ezeknek a hallgatói létszáma összesen 17 000, és 503 stabil professzor dolgozik bennük, 1307 nem stabil, megbízott tanárral együtt. Ugyanakkor sokan több egyetemen is tanítanak, tehát egy kissé irracionális az, hogy ugyanazt a kurzust több helyen is leadják. Nagyon jellemző, hogy az első ciklusban viszonylag kevés a diák. Később aztán a szakosított képzésben növekszik meg a számuk. Ennek pedig az az oka, hogy a világegyházból jönnek papok és szerzetesek, akik egy alapképzést már otthon megkaptak. Egy másik fontos dolog, hogy jobban ki kell emelni az egyes intézmények arculatát, sajátos tudományos és lelki azonosságukat, hogy ne egymással konkuráljanak, hanem egymást kiegészítő kínálatot nyújtsanak ezek az intézmények. Fontos dolog az, hogy sikerült legalább a könyvtáraikat összekapcsolni. Így ma már egy majdnem ötmillió kötetes állomány az, amit egy központi helyről tanulmányozni lehet, és ezt még tovább lehet fejleszteni. Ekkor még nem is szóltunk a vatikáni könyvtár állományáról és azokról az egyházi könyvtárakról, melyek nem egyetemhez kapcsolódnak. Azt hiszem, hogy egyetlen és megismételhetetlen lehetőség az, hogy valaki Rómába jön tanulni ezekre a helyekre, mert nagyon gazdag választékot talál, továbbá mert a világ minden tájáról érkező hallgatók és professzorok dolgoznak itt, tehát a teológiai munkának, az egyházi élet tapasztalatának a teljes spektrumával találkozhat a jelölt. Azt hiszem, hogy ez önmagában is vonzóvá teszi a római stúdiumokat, és valóban azt látjuk, hogy az érdeklődés ma is intenzív ezek iránt az egyetemek iránt.
A világban megszülető új kihívások mindenképpen jelentkeznek az Egyházban is. Ezek egyike az internetes visszaélések jelensége. A védekezés és megelőzés jeles módon a nevelés világához tartozik. Ez egészen új dolog, kevés a tapasztalatunk, akár a világban, akár az Egyházon belül. Foglalkozott a közgyűlés ezzel a kérdéssel is?
– Nem külön a visszaélésekkel, de arról nagyon is szó volt, hogy világszerte a közoktatási képzéseinkben nekünk nemcsak információkat kell továbbadnunk, hiszen rengeteg információt kapnak a mai fiatalok és az oktatásban is természetesen öntjük rájuk az információkat, például az interneten keresztül is. Hanem azokat a képességeiket kell fejleszteni, amelyek segítségével ők ezeket értékelni tudják, és hogy mi igaz, mi hamis, mi biztos, mi bizonytalan, mi lényeges, mi lényegtelen és azt is, hogy logikailag tudnak-e ebből építkezni. Ugyanis nem elég információval rendelkezni, hanem ezeket tudni kell használni is! Ez viszont azt jelenti, hogy még egyetemi szinten sem az a legjobb képzés, amelyik bizonyos szakmai feladatokra nagyon pontosan felkészít, bár lehet, hogy rövid távon éppen ez a piacképes. Ám a jelölt a maga életpályája szempontjából sem jár vele jól, mert lehet, hogy el tud vele jól helyezkedni, de később a fejlődésére azért nincs lehetőség, mert a belső felkészültsége nem elegendő. Ezzel szemben, ha valaki jó alapképzést kap, módszertanilag is megkapja az alapokat, személyiségében is stabil és gazdag, tud növekedni, akkor az információ a szakmai képzés számára nagyobb perspektívát jelent. Ez a katolikus egyetemen tudatosan is vállalt feladat. Ugyanígy, ugyanebben a körben kell kialakítani azt is, hogy a katolikus egyetem ne csak ismeretet közöljön, ne is csak a személyiséget nevelje, hanem a társadalmi feladatvállalásra is felkészítsen. Abban a tudatban kell készülnie az életre a hallgatóknak, hogy ők valóban valakiknek a javára, az egész társadalomnak, az emberiségnek a javára fogják a hivatásukat gyakorolni. Ez pedig egy közösség iránti felelősségérzetet jelent, amelynek a kialakítása is feladata ezeknek az egyetemeknek.
Amikor a mai diákok egyetemet választanak, akkor a katolikus egyetemeknek az egész személyt szem előtt tartó látásmódja ott van előttük és ez tudatos számukra?
– 2014-ben az egész világot átfogó felmérést végzett néhány egyetemünk, éppen a Szentszék megbízásából, melynek eredményeit egy előző kongresszuson mutatták be. Mondjuk úgy, hogy eléggé eltérő volt a kép. Gyakorlatilag a növendékek nagy része azért iratkozott be, hogy diplomát szerezzen. Még a diplomaszerzés céljai között sem volt az első, hogy az illető mások javára dolgozzon, de még az sem feltétlenül, hogy jól kereső álláshoz jusson, hanem pusztán csak a rövid távú cél, hogy legyen meg a diploma. Hogy aztán mit is kezd vele később, talán még maga sem tudja. Ezen belül sajnos nagyos sokaknak az a motivációjuk, hogy könnyen szerezze meg a diplomát. Ez azonban egy színvonalas képzés esetén már nem nagyon lehetséges, mert ott meg kell érte dolgozni. Viszont sajnos sok motivációban ezek a magasabb rendű gondolatok csak ritkán fordultak elő, mindez a katolikus egyetemeken belül. Ebben az irányban tehát nagyok a feladatok…
És mik a reménység jelei?
– Filmfelvételeket láttunk tanúságtételekről, arról, hogy például a keresztény szemléletből fakadóan a környezettudatos viselkedésre hogyan nevel egy felsőoktatási intézmény, hiszen ennek a magánéletre is kiható következményei vannak. Tehát nemcsak megtanulja, hanem otthon is másképpen viselkedik. Aztán láttunk a szolidaritásra nevelésről is szép példákat, hogy miként tudnak közösségként, nem egyénileg, hanem közösségként, annak a fakultásnak a diákjai, valamilyen, azon a területen égető emberi problémában segíteni. Esetleg éppen azokkal az ismereteikkel, amit már az egyetemen tanultak. Aztán láttunk olyan példát, és ez is nagyon fontos az egyetemeinken, hogy a dialóguskészség, az egymás elfogadása, a messziről érkezők iránti nyitottság és keresztény szeretet különböző akciókban nyilvánul meg. Ezeken az egyetemeken sok külföldi diák is van, vagy olyan, aki ténylegesen nagyon messziről jött, társadalmilag, kulturálisan nézve, és a velük való közösségi életnek a kialakítása nagyon nagy tapasztalat. Olyan beszámolókat hallottunk, hogy mohamedán vagy buddhista, vagy más vallású politikusok vagy vezető személyiségek azt mondják, hogy igen, ők katolikus egyetemre jártak, és nekik nagyszerű tapasztalat volt, és azóta is iránymutatás a munkájuk számára. Nem azért, mert megváltoztatták a vallásukat, hanem azért, mert rájöttek arra, hogy együtt is dolgozhatnak a közösség érdekében.
