Az egyházban – és így a liturgiában – ez nem így van: a laikus nem a „hozzá nem értő”, hanem az, aki Krisztus közösségéhez tartozik, és bizony van „hozzáértése”, hiszen az a laósz (nép), amelynek ő teljes jogú tagja, „választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép, hogy annak dicsőségét hirdesse, aki meghívta őket csodálatos világosságára” (vö. 1Pt 2,9). Ez a nép tehát nem passzív résztvevő, nem csupán nézője vagy hallgatója a liturgikus eseményeknek, hanem maga is „teszi a liturgiát”. Sajnos ez sokszor – főleg a misében – azt jelenti, hogy feltétlenül valami megfogható feladatot kell adni a klerikusok körén kívül eső embereknek, mintha csak ettől lennének tevékenyek. Természetesen a mise liturgiája megengedi, sőt olykor igényli is, hogy a szertartásban egyes feladatokat ne a klerikusok végezzenek, de a tevékeny részvétel alatt alapvetően a belső hozzáállás mibenlétéről van szó. Maga az imádságos jelenlét, a belső csend, a kontempláció, a liturgikus válaszok kimondása, az éneklés, a testtartások és nem utolsósorban a miatyánk közös imája mind-mind a laikusok keresztségben kapott királyi papságának a megvalósulása. Éppen ezért a liturgia mindig laikus is – mert Isten teljes népének a vele való együttműködése a szent liturgia.
