A küszöb előtt állva

Ezúttal azonban nem a szűkszavú, tárgyilagos, de száraz beszámolót idézzük, hanem Tad Szulc 1995-ben megjelent biográfiáját, aki a következőképpen dokumentálta az 1978. október 16-i vatikáni estét: Felici bíboros lépett ki elsőként a loggiára, hat óra negyvennégy perckor; fölfénylett a nagy kereszt a bazilika homlokzatán, a svájci gárda kivonult a térre, zene harsant, fönnen lobogott a pápai zászló. Felici zengzetes latinsággal ezt kiáltotta: – Nagy örömet hirdetek néktek…! Van pápánk! – Habemus Papam! Miután a téren elhalt a tömeg első diadalkiáltása, Felici megnevezte az új pápát. (…) Elnémult az irdatlan térség. A soknyelvű tömegnek semmit nem mondott Wojtyla neve. Kérdőn tekingettek egymásra. Ki lehet az a Wojtyla? Afrikai netán? Dehogyis! – kiáltotta valaki. – Lengyel! Vörös kazula a fehér karingen, pápai kereszt a mellén, széles arcán kedves mosoly: így lépett ki előre II. János Pál pápa, hogy kiossza élete első „Urbi et Orbi” (a városnak és a világnak) áldását. Esti hét óra húsz volt. Először azonban, szakítva a hagyománnyal, rövid beszédet tartott olaszul. (…) Lényegében ez volt Wojtyla beiktatási beszéde, ezzel kért bizalmat nem olasz római pápaként. A Sixtus-kápolnában vetette papírra, amikor a rá szavazók száma elérte a hetvenötöt. És II. János Pál hamarosan megtapasztalhatta, milyen szokatlanul könnyen és gyorsan fogadták el személyét Itáliában és világszerte…

Az említett Új Ember számnak ugyancsak a címoldalán szerepel – Vasadi Péter fordításában – Jean Guitton katolikus filozófus, esszéíró A pápa – és a pápaság című dolgozata, amelyben a Francia Akadémia tagja ideális egyházfőképet vázol abból a szempontból, hogy milyen „feladatok” várnak a mindenkori kiválasztottra: Megőrizni a hitet. Minden ember egybemosódó imádságának legelső Hangjává lenni. Ha szétágazó, ha különféle is ez az imádság, a gyökerében azonossá lenni. Megakadályozni, hogy az egyházat „szétszedjék” az egymástól eltérő vallomások. Hozzákötni az időket az eredethez. Az egység és az emberi szolidaritás szimbólumává lenni, hogy helyreállíttassunk a konfliktusok összecsapásai után. Meghirdetni a prófétaság idejét itt, ezen a csillagon, hogy „Isten legyen minden, mindenben”. Hozzákötni az idők kezdetét az idők végéhez. Jelnek lenni és a szeretet egységének megvalósítójává, hogy kinyújtózzunk ebben a szeretetben. Szerintem ez a pápaság mélységes értelme. A sorok írója nem sejthette, hogy a megfogalmazott „kívánalmak” rövidesen nagyrészt valóra válnak a történelemformáló, békekereső, a vallások közötti párbeszédet elősegítő II. János Pál személyében.

Harminc év távlatában megdöbbentőek a szerzőnek a XX. század végére és az egyház előtt álló kihívásokra vonatkozó – ma is aktuális – aggodalmai: Hamarosan átlépünk egy „küszöböt”, mint a „Concorde” a hanghatárt. Érezzük mindnyájan, hogy a világ dolgai nem mehetnek úgy tovább, mint ahogy most vannak, mert állandóan kockáztatunk egy jóvátehetetlen katasztrófát. Két megoldás között választhatunk: átalakulunk vagy elveszünk. (…) A nukleáris korban, amikor az ember kezében démonikus hatalom összpontosul (elegendő arra, hogy az emberi faj egyetlen perc alatt elpusztuljon), kellenek olyan személyiségek, akik megtestesítik és egybegyűjtik az emberi reményt, nemcsak hangsúlyozzák; akár politikai, akár szellemi szempontból.

„Az Úr feltétlen és mégis édes és szelíd hatalma az ember legmélyebb vágyainak felel meg, és kielégíti értelmének, akaratának és szívének legmagasabb törekvéseit; nem az erőszak nyelvén beszél, hanem a szeretetben és igazságban fejezi ki magát. Péter új utóda a Római Székben ma alázattal, de bizakodva és áhítattal igy imádkozik: »Ó Krisztus! Engedd, hogy a te egyetlen hatalmad szolgája lehessek! A te édes hatalmad szolgája! A te hanyatlást nem ismerő hatalmad szolgája! Tedd meg, hogy szolga legyen belőlem! Sőt, a te szolgáidnak szolgája!”

„Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki Krisztus előtt a kapukat! Nyissátok meg az ő üdvözítő hatalma előtt az államhatárokat, a gazdasági és politikai rendszerek határait, a kultúra, a fejlődés és a civilizáció széles mezőinek korlátait. Ne féljetek! Krisztus tudja, hogy »mi lakik az emberben«. De egyedül ő tudja ezt! Manapság az emberek nagyon sokszor nem tudják, hogy mit hordoznak magukban, lelkük mélyén, a szívükben. Sokszor olyan bizonytalanná válik a földi élet értelme. Kételyek árasztják el az embert, és kétségbe is tud esni. Engedjétek hát – kérlek benneteket, alázattal és bizalommal kérlek -, hagyjátok, hogy Krisztus beszéljen az emberekhez. Egyedül nála vannak az élet, az örök élet igéi!”

***

„És most az összes emberhez fordulok – minden emberhez; mekkora tisztelettel kell kimondania Krisztus apostolának ezt a szót: EMBER! Imádkozzatok értem! És segítsetek, hogy szolgálni tudjalak titeket!”

(Részletek II. János Pál első ünnepi szentmiséjének homíliájából, 1978. október 22.)

II. János Pál apostoli megnyilatkozásaiban, szépirodalmi műveiben – különböző összefüggésekben – újra és újra feltűnik a szimbolikus küszöb motívum. „Átlépni a remény küszöbén.” – E szállóigévé vált mondat egyszerre buzdítás, kijelentés és kérés… Az idők kezdete éppúgy küszöb volt, mint a „pillanat”, amikor elkezdünk az Istenre hagyatkozás kegyelmével élni. A pápa a Sixtus-kápolna bejáratánál így elmélkedik Római triptichonjában: Örök látás és örökké csendülő szó: /„Kezdetben volt az Ige és minden általa lett”, / minden, amiben élünk, mozgunk és vagyunk – / az Ige, a varázslatos Ige – az Örökkévaló Ige, láthatatlan küszöbeként / mindannak, ami csak létezett, létezik vagy létezni fog. / Mondhatni küszöb volt az Ige. / Az Ige küszöbén, melyben minden ott feszült láthatatlanul, / örökkévalóan, istenien – e küszöbön túl indul a történelem! 1978. október 16-án este a római Szent Péter-bazilika loggiájára nyíló ajtó mögött egy olyan személyiség várt arra, hogy (a történelembe és) a rábízottak elé lépjen, aki „nemcsak hangsúlyozta, hanem megtestesítette és egybegyűjtötte az emberi reményt”. Az átalakulás reményét is…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.