Nincs hivatalos tagságuk, így csupán megsaccolni lehet, hányan fordultak meg itt a harminc év során – lehettek vagy százan. Ma úgy tizenöt és húsz közötti azok létszáma, akik biztosan ott vannak az elmaradhatatlan péntek esti összejöveteleken. A közösség vezetője – aki az utolsó bonyhádi káplán kezéből huszonöt évvel ezelőtt vette át a közösséget – kezdetben autószerelőként kereste a kenyerét, ma hitoktatóként dolgozik. De akad köztük nyomdai korrektor, ápoló- és szülésznő, lakatos, asztalos, kertész, buszsofőr is. E képet tovább árnyalja, hogy tagjaiknak csak egy része bonyhádi, a többiek olyan egykori és mai fiatalok, akik a környékről, Majos, Nagymányok, Szászvár, Mecseknádasd, Hidas, Cikó, Bonyhádvarasd, Kakasd, vagy még távolabbi települések, Tolna, Fadd, Szedres, Tengelic térségéből érkezve találtak itt közösségre. S hogy e nagy tarka meghatározatlanságban mégis mi az, ami biztos, ami harminc év alatt sem változott? Az egység keresése és megélése együtt, egymással, a mindenkori plébánossal, az egyházközséggel, vagyis az egyházzal.
– Hogyan kezdődött mindez? – kérdezem Szőts Gábort, a közösség vezetőjét.
– Az 1984-es máriagyűdi ifjúsági találkozóval kezdődött, amelyen – velem együtt – Bonyhádról is részt vett néhány, az általános iskolát éppen kijárt fiatal. Itt találkoztunk Székely György atyával, aki akkoriban készülődött Bonyhádra, mivel oda helyezték káplánnak. Szeptember elején találkoztunk újra, s azóta, harminc éve, minden hétvégén együtt vagyunk. Meghatározó volt ez az indulás, amely megadta a kezdő lendületet, és kijelölte a máig követett irányt. Székely Gyuri atyát közben elhelyezték Bonyhádról, de plébánosunk kapott helyette egy diakónust, Horváth Sándor személyében, akit politikai okokból csak később, az egyházmegyén kívül szentelt fel a szintén mellőzött Belon Gellért püspök. Ennek a két papnak a keze érintését máig magán viseli a közösség.
– Milyen célt, programot, küldetést tűztetek ki az induláskor?
– Kezdetben semmilyet. Egészen egyszerűen jó volt együtt lenni, és látni, hogy az egyház él. Ez idő tájt gombamód szaporodtak a közösségek a környéken. Minket akkor a karizmatikus lelkiség érintett meg a legmélyebben, s az idők során aztán más lelkiségi mozgalmakból is merítettünk. Pécsett és környékén fél tucatnál is több közösség alakult akkoriban.
– Amelyek közül, ahogy tudom, mára alig néhány maradt talpon. Mi ennek az oka?
– Mindenekelőtt talán az, hogy a kisebbségben létezés, a hatalommal való szembenállás nagy kohéziós erőt jelent, amely 1989-ben a rendszerváltással elillant. Egyes közösségek, csoportosulások később lehetőséget kaptak arra, hogy intézményi keretek között működhessenek. Ám, ha egy korábban spontán szerveződő közösség intézményesül, fennáll az a veszély, hogy a Lélek hamar kihátrál onnan.
Fontos elmondani rólunk, hogy imádkozó közösség vagyunk, és a pénteki alkalmakon túl sokszor hét közben is csak azért jövünk össze, hogy együtt imádkozzunk. A közösségi házunk kápolnájában van Oltári szentség. Egymást megunhatjuk, Őt nem. Ám a leglényegesebb talán az, hogy a kezdetektől folyamatosan imádkozunk az egységért. A szakadás szelleme ugyanis minket sem került el – sok évvel ezelőtt előfordult, hogy három-négy főre zsugorodott a csoport. Ebből a gödörből, hisszük, az állhatatos ima hozott ki bennünket.
– Mit tekintetek ma a legfőbb feladatotoknak?
– A közösség a hit megélésének színtere, az üdvösség útja. Ez a legfontosabb. De csakis a Test részeként. Hogy azután egy-egy közösség kéz, láb vagy fül-e a testen, azt az adottságai döntik el. A mi közösségünknek sajátos arculata alakult ki az elmúlt évtizedek során: szeretjük a zenét. Rendszeresen szolgálunk diákmiséken, zenés áhítatokon, havi gyakorisággal tartunk tanúságtevő, zenés plébániai nyílt napot, bejárunk az idősek otthonába. Sokáig mi láttuk el a máriagyűdi ifjúsági találkozók zenei szolgálatát is. Emellett az ima, a dicsőítés, a tanítás és az elmélyülés alkalmai is fontosak számunkra. Hetente találkozunk péntekenként. Van közös lelkigyakorlatunk, nyaralásunk, ahogy költözködés vagy házépítés sincs közösségi összefogás nélkül, és ami szintén fontos: nem egy itt szövődött kapcsolat jutott el a házasságig.
– Korábban hallottam, hogy az egyházközségben nem mindenki kedvelte a gitáros egyházi zenét. Hogy sikerült ezt áthidalni?
– Az a közösségi létforma, amelyben mi igyekszünk megélni a hitünket, be kell látni, nem mindenkinek való. A hagyományos egyházmodellnek is élnie kell! Így, ha ez a kérdés komoly vita vagy szakadás forrásává lett volna – de nem lett –, én már meghoztam a döntésemet: elcsomagoltuk volna a gitárjainkat. Ez a probléma azonban már a múlté, az évtizedek során megtaláltuk a helyünket, vagyis Erb József plébános atyával és az egyházközséggel is gyümölcsöző összhangban vagyunk.
– A fenti visszapillantás után szeretnék a bennetek szunnyadó jövőről is hallani valamit.
– A jövő egyházának a biztonságot nyújtó templomkapun kívül is lesz dolga, ahogy a vallás mint magánügy jól begombolt kabátjából is ki kell bújnunk. Ebben élen járni, ezt a mintát a jövő nemzedékeinek továbbadni minden közösségnek feladata. A miénknek is.
Fotó: Kvanduk Tamás, Kulcsár Gábor
Vidácsné Drüszler Erzsébet
Férjemmel és két gyermekünkkel Szászváron élek. Az idősek klubjában dolgozom szociális gondozóként. Tizenkét éve tartozom a közösséghez. Hogy mit is jelent ez számomra? Elsősorban Istentől kapott nagyon nagy ajándékot. Annak az ígéretnek a megvalósulását, hogy „ha ketten vagy hárman összejöttök az én nevemben, ott vagyok köztetek”. Jézussal találkozhatok a közös imádságaink alkalmával, az Igéről folytatott beszélgetéseinkben. A találkozásaink során tükröt kaphatok arról, hogy tartom-e még a helyes irányt. Jó megtapasztalni, hogy a Szentlélek munkálja bennünk a szeretetet egymás felé, és Ő az, aki összefog bennünket. Tanúságtételeinkkel, imádságainkkal erősítjük egymást. Ennek igazi gyümölcse, hogy a kegyelem által másfél éve a férjem is hitre jutott. Azóta ő is a közösséghez tartozik. A nagylányunkat is megérintette Isten szeretete, ő a közösség ifjúsági csoportjának a tagja.
Ifj. Forrai Márton
Háromgyermekes családapa, Bonyhádvarasdon élünk. Feleségemmel huszonegy éve vagyunk a bonyhádi katolikus közösség tagjai. Isten szolgálatra hívott. Eleinte kételkedtem abban, hogy valóban az Ő hangját hallom-e, de egy szentírási részlettel (Iz 43,4) megerősített, hogy igen is jó helyen vagyok. Amikor igent mondtam neki, nagy békesség, öröm és hálaadás volt a szívemben. Megértettem, hogy az Úr a legmegfelelőbb pillanatot választotta arra, hogy felkészítsen és meghívjon. Voltak kétségeim azzal kapcsolatban is, hogy elég erős vagyok-e bizonyos feladatok elvégzésére, ám amikor Isten jelenlétébe helyezem magam, a nehézségeimet, édessé válik az „iga”. A közösség tagjai hamarabb észrevették az életemben a megajándékozottságot, mint én. Az ő visszajelzéseik által is épültem, és segítettek abban is, hogy komolyabban, életre szólóan elköteleződjem. Ígéretet tettem, hogy Jézus Krisztust fogom követni, Assisi Szent Ferenc tanítása és példája szerint.
Bencze Babett
2002 június utolsó vasárnapján, az esti szentmisén a bonyhádi közösség vezetője a máriagyűdi ifjúsági zarándoklatra hívta a híveket. Jézus hívott engem, ki tudja már hányadszorra, de akkor végre meghallottam, és igent mondtam rá. Részt vettem a zarándoklaton, ahol találkoztam Vele, és elindultam egy olyan úton, amely azelőtt ismeretlen volt számomra. A következő héttől elkezdtem járni a közösségbe, és megváltozott, új értelmet nyert az életem. Korábban egy elvált, gyerekét egyedül nevelő, kudarcot vallott, magát szerencsétlennek érző ember voltam. A közösségben, Jézussal a lehetőségek tárháza nyílt meg számomra. Megtaláltam a hivatásomat, szeretem és szolgálom egyházamat, Isten szeretetére nevelem a lányomat. Mindeközben az Úr megajándékozott gyógyulásokkal, a családom megbocsátásával, lányom megtérésével, önmagam elfogadásával és szeretetével. Évek óta nem Bonyhádon élek már, mégis mindig a bonyhádi közihez fogok tartozni – még ha azóta új közösségbe járok is –, hiszen ott született a hitem, reményem és szeretetem Isten és az emberek iránt.
