A közösen elért siker motiválja
Fotó: Merényi Zita

 

Chilton Flóra filmalkotó operatőrként kezdte pályafutását. Számtalan díjat vett át többek között a Zserbó és a Parafrázis című, általa fényképezett rövidfilmekért, s társoperatőre volt Hajdu Szabolcs Ernel­láék Far­kaséknál című nagyjátékfilmjének. A magyar édesanyától, skót édesapától született, huszonhat éves művész az elmúlt években kikacsintott az animáció felé, leginkább mégis a dokumentumfilmezés vonzza. Jó érzéssel tölti el, hogy a mélyszegénységben vagy kiszolgáltatottságban élők bíznak benne, tudják, hogy segíteni, és nem ártani akar nekik.

2016-ban a Budapesti Metropolitan Egyetemen filmoperatőr művész mesterszakon végzett, s a következő évben ugyanennek a felsőfokú intézménynek az animáció mesterszakára iratkozott be. Pályafutását kisjátékfilmek operatőreként kezdte, az utóbbi időben viszont a dokumentumfilmek felé orientálódott, s a fényművészet mellett rendez is. Játék- vagy dokumentumfilm? Operatőr vagy rendező? Mi az örök szerelem és mi a kikacsintás?

– Valóban nyitottam a dokumentumfilmek felé, de azt, hogy a felsorolt állomások közül melyik válik tartóssá az életemben, nem tudnám egyértelműen megmondani. Nálam sosem lehet tudni, rendkívül sok minden foglalkoztat.

Hogyan jut el valaki a rövidfilmektől a dokumentumfilmekig? Mellesleg időközben az egyetemi osztálytársaival fényképezte a Hajdu Szabolcs által rendezett, Ernelláék Farkaséknál című nagyjátékfilmet, amely az 51. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a fődíjat, a Kristályglóbuszt.

– Tizennyolc évesen döntöttem el, hogy operatőr leszek, előtte csak annyit tudtam, hogy filmezéssel szeretnék foglalkozni. Eleinte operatőrnek tanultam, de már az egyetemi időszak elején éreztem, hogy valahová az operatőr és a rendező közé pozi- cionálnám magam, mert az operatőri munkán kívül más is érdekelt. A Metropolitanre jártam alap- és mesterszakra, s volt lehetőségem részt venni az Ernelláék Far­kaséknál című nagyjátékfilm forgatásán. Ez nagyon jó élmény, kiváló gyakorlat volt. Hajdu Szabolcs minimális költségvetéssel dolgozott, a forgatási helyszín a saját lakásuk volt, az operatőri munkát pedig a Metropolitanen tanuló tizenhárom operatőr szakos hallgatójára bízta, ennél fogva az egész osztályom benne volt. Amikor valaki nem fényképezett, akkor világosító, fővilágosító, adatmentő volt. A nagyjából másfél órás filmből mindenki fényképezett egy kis részt. Ott élesben megtapasztalhattam a többfelé figyelést.

Dokumentumfilmjeiben alapvetően hátrányos helyzetűekkel, mélyszegénységben élőkkel foglalkozik. Mi terelte a társadalmi szerepvállalás felé?

– Megismerkedtem az Északi Támpont Egyesület civil szervezettel, és fölkértek, hogy készítsünk olyan projekteket, ahol hátrányos helyzetű gyerekekkel csinálunk sikerterápiás foglalkozásokat. Az első hat alkalommal mentálhigiénés és drog­pre­ven­ciós foglalkozáson vettek részt, aztán mi, a filmesek vettük át a terepet. Arra kértük őket, hogy a saját történeteiket dolgozzák fel, közösen készített filmen. És hogy mindez miként segít? Bevonjuk őket egy kreatív közösségbe, és lehetőséget kínálunk arra, hogy együtt dolgozzanak, együtt éljék meg a sikert. Teret adunk nekik, hogy az egyéni tehetségüket egy közösségi munkába ágyazva élhessék meg. Azzal, hogy együtt készítünk filmet, elsősorban önbizalmat adunk nekik. Az elkészült munkákat a szülők is látják, büszkék rájuk, a gyerekek pedig büszkék magukra. Ettől lesz ez sikerterápia.

Milyen sikerterápiás filmeket emelne ki az Ön által készítettek közül?

– Az Északi Támpont Egyesület három évvel ezelőtt kapcsolódott be az Életrevaló Karitatív Egyesület által indított projektbe. Az első évben még egyszerre voltam rendező, operatőr és vágó. Kemény volt, már csak a szerény és kiszámíthatatlan körülmények miatt is. Maguk a filmek fikciósak is, meg nem is. Három rövidet készítettem el úgy, hogy egyszemélyes stábként próbáltam helytállni. Ezeknek a munkáknak, ahogyan az előbb érzékeltettem, nem a művészeti érték létrehozása a legfőbb céljuk. A legfontosabb az, hogy a filmekben szereplő gyerekek megízlelik a sikert, ezáltal erősödnek, fejlődnek. Budapesten, átmeneti és anyaotthonokban forgatunk. Akik ott laknak, nagyon nehéz körülmények között élnek, sok a problémájuk. Amikor velünk vannak, megfeledkeznek a gondjaikról, olyanok, mintha kicserélték volna őket. Azt szeretném, ha ez a minőségbeli változás nem csak addig tartana, amíg ott van mellettük egy kis forgatócsoport. Három éve dolgozom velük. Az első év végére megfogalmazódott bennem, hogy jó lenne, ha mindig egy fokkal magasabbra tehetnénk azt a bizonyos lécet. A második évben például arra kértük a gyerekeket, hogy írjanak rapszövegeket, a saját történeteikből inspirálódva. A munkájukat Horváth Kristóf (Színész Bob) és a tanítványai segítették. A kész szövegekből klipeket készítettünk. Az eredmény egyszerre volt jópofa és durva. Hiába vagyok viszonylag edzett, nem is gondoltam volna, hogy tizenévesek miket élhetnek át, és hogyan tudják a traumatikus élményeiket írott szavakba, művészetbe csomagolni.

Miről szóltak az Ön számára legmegrázóbb sorok?

– Volt például egy fiú, aki meglehetős jólétben, stabil környezetben élte le a gyermekkorát, egészen tizennégy-tizenöt éves koráig. Aztán egy családi esemény hatására radikálisan megváltoztak az életkörülményei. A tekintélyes, kertes, úszómedencés családi házból, ahol természetesen saját szobája volt, egyik napról a másikra egy otthonba kellett költöznie. A hirtelen kiköltözésük óta a házban semmi sem változott, az épület elhagyatottan áll. A dekorációból látható, hogy a családi dráma a karácsonyi időszakban következett be. Szívbemarkoló megérezni a kiszolgáltatottságot, azt, hogy a tragédia gyakorlatilag bárkit, bármikor elérhet.

Miként kezdett nagyobb terjedelmű, nem sikerterápiás céllal készült, de ugyancsak érzékenyítő filmeket alkotni?

– Az Északi Támpont Egyesület egyszer csak felkért, hogy vállaljam el egy epizód szerkesztését a Karmák címen futó szocio-dokumentum-sorozatába. Ekkoriban a filmek fényképezése és vágása már gördülékenyen ment, hiszen sokévi tapasztalatom volt benne, de a rendezést tanulnom kellett. A fölkérést elfogadtam, s a Bagázs nevű civil szervezettel készítettem egy olyan filmet, ahol már operatőrrel és vágóval dolgoztam együtt, tehát számomra szokatlan módon átadtam valakinek a kamerát. Egynapos forgatás volt, és nagyszerű élmény. Utána vágtunk bele a nagyobb tervekbe. Két komolyabb dokumentumfilmet is elkezdtünk készíteni, ezeknek a gyártása folyamatban van. Az egyik a gyermekotthonokétól merőben eltérő téma, a másik pedig arról a klipről szól, amelyet a fiatalokkal csináltunk. Bemutatjuk az egész munkafolyamatot, rendkívüli alapossággal. Februárban kezdtük el a munkát, és szeptemberig gyakorlatilag arról forgattunk, hogy forgattunk.

Igazi metatörténetnek hangzik.

– Pontosan az. Bonyolult munkafolyamat áll a hátunk mögött, amely többek között azért is volt stresszes, mert ezekkel a gyerekekkel sokféle, a közös munkát akadályozó élethelyzet megeshet. Volt úgy, hogy valaki az egyik alkalommal jött, aztán többet nem láttuk.

Miként tud megbirkózni a filmalkotó az alanyok terheivel?

– Maga az érzés, hogy segíthetem és inspirálhatom vagy legalábbis lelkesítem őket, hihetetlenül sok erőt ad. Nem arról van szó, hogy filmezgetek, hanem azt érzem, hogy a munkámmal változást lehet elérni. Kicsi változást, mégis láthatót. Szavakba foglalhatatlan érzés, amikor levetítjük a filmeket a szülőknek: minden alkalommal látjuk a szemükben, hogy valami megváltozott bennük. Ez nekem is boldogság.

Van a stábnak lehetősége közös traumaoldásra?

– Ugyan, a mi felkavaró élményeink eltörpülnek az övéik mellett. De a csapatnak egy mentálhigiénés szakértő is a tagja, vele átbeszéljük a főbb eseményeket. A forgatáskor hat hétig rendszeresen együtt vagyunk, inspiráljuk a gyerekeket, de aztán sajnos visszakerülnek a megszokott, ingerszegény élethelyzetükbe. Egy évvel ezelőtt a 11. Fenntarthatósági Nap pályázatának zene/ slam kategóriában fődíjat nyert a Rezili­en­cia című klipünk. Az egyik dokumentumfilm, amin jelenleg dolgozunk, mint az imént említettem, arról szól, miként jutottunk odáig. Rögös volt az út, annyi biztos.

Tavaly készült el a Karmák/Bagázs című, imént említett, két pesti roma telepet bemutató dokumentumfilmje az Északi Támpont Egyesület Karmák sorozatának egyik epizódjaként. Elegendőnek bizonyulhat a negyedórás játékidő egy érzékeny társadalmi probléma bemutatására?

– Igen, de teljes körű bemutatás helyett inkább a helyzet alapos felvázolásáról beszélnék. A sorozat célja elsődlegesen a figyelemfelhívás, a társadalmi párbeszéd ösztönzése, illetve annak érzékeltetése, hogy a roma telepeken élőket szinte mindenki magára hagyta. El sem tudom képzelni, hogy a szegregátumokban élőket miként lehetne civil segítség nélkül integrálni.

Dokumentumfilmjeinek vizualitása a valóságot tükrözi, az Ön által fényképezett fikciós rövidfilmekkel szemben művészi értéket nem képviselnek. Tudatosan tartózkodó a mélyszegénység képi ábrázolásában?

– A „nagyok” általában úgy szoktak dokumentumfilmet készíteni, hogy akár fél évet vagy többet is eltöltenek a szereplőik között. Így lehetőség nyílik arra, hogy megismerjék őket, megnyílnak, és már észre sem veszik a kamerát. A Karmák szériában azonban minden epizód egy-két forgatási nap alatt készül el, ezért a sorozat egyes darabjait magunk között instant dokumentumfilmeknek hívjuk. A sorozat ettől függetlenül rendkívül sikeres.

Foglalkoztatja a dokumentumfilm műfajának belső ellentmondása? François Truffaut, a francia új hullám rendezője találóan fogalmazta meg, hogy a dokumentumfilm a leghamisabb film valamennyi közül, hiszen lehetetlen elvonatkoztatni attól, hogy valaki kamerával kíséri a történéseket.

– Alanyainkkal próbálunk annyi időt együtt tölteni, hogy a kamera már ne legyen zavaró tényező az életükben. Ez a témakör számomra is nehéz. Van egy másik projekt, ahol őrülten ellentmondásos az egyik főszereplő, aki olykor nem túl rokonszenves dolgokat művel egy másik, kiszolgáltatott helyzetben lévő emberrel. Az említett Bagázs forgatása során is rögzítettem olyan drámai képsorokat, amelyeket nem lehetett beletenni a filmbe. Ez a munka nagy felelősséggel jár: mérlegelni kell, hogy mi az, amit filmkészítőként etikusan megtehetünk, és mi az, amit már nem.

Előbb már említette az egyik készülő filmjét, de van egy másik filmterve is. Melyik miről szól?

– Az Északi Támponttal forgatjuk mindkettőt. Az egyik Az úton vagyok otthon, ez arról a gyerekcsapatról szól, amelyikkel az egyik videoklipet készítettük. Én vagyok a rendező és az operatőr is. Tavaly a Magyar Média Mecenatúrától támogatást kaptunk a forgatásra. Jelenleg arra várunk, hogy be tudjuk fejezni, hiszen már csak az utómunka hiányzik. A másik nagy dokumentumfilmünket tavaly januárban kezdtük el forgatni, és még nem végeztünk vele. Ott ugyancsak rendező és operatőr vagyok.
Evidencia, hogy a dokumentumfilmes operatőr marad?
– Nem minden esetben, de azok, akiknek a történetével foglalkozom, így sokkal könnyebben beengednek az életükbe. Az egyik filmnél senki nem mehetett be az alanyaimhoz, csak én a kamerával. Jó érzés volt, hogy tudták, nem akarok ártani nekik, hogy megbíztak bennem. Igyekszem mindig nagyon körültekintő lenni, minden szempontból felmérni a helyzetet, mert nem az a legfontosabb, hogy jó film készüljön. Ha már a rendezői és operatőri feladatkörnél tartunk, elárulom, hogy novemberben elkészül az első kisjátékfilmem, amelynek Válaszúton a címe.

Mit érdemes tudni róla?

– Háromévi együttműködés eredményéről beszélünk. Ez a film az Önismereti Filmes Műhely filmes táborában, a somogyfajszi Kund-kastélyban anyaotthonos és átmeneti otthonos fiatalok és filmes szakemberek közreműködésével készült. Viszonylag nagy stábbal dolgozhattam. A témaválasztás ezúttal is társadalmi: úgy szereznek lányokat prostitúcióra, hogy fiatal srácokat küldenek nevelőotthonokba, akik ott szándékosan elcsábítják őket. Érzelmi manipulációval szervezik be az alanyokat. Érdekelt minket, hogy elkerülhetik-e a lányok az áldozattá válást, de az is kérdés, hogy a fiatal srácok vajon ugyancsak áldozatok-e. Milyen a családi hátterük, milyen közegben nőnek fel, mi motiválja őket? Megannyi kérdés motoszkált a fejünkben. Ez fikciós rövidfilm, de sok érintettel beszéltünk, ennélfogva valós történeteken alapul. Nehezen találtunk valamennyi szempontnak megfelelő forgatási helyszínt. A Kund-kastélyra végül egy balatonboglári civil szervezet ajánlásával bukkantunk rá. Hasonló szerencsés, szinte megmagyarázhatatlan meglepetések értek minket a filmkészítés valamennyi fázisában. Folyamatosan segítséget kaptunk jó szándékú emberektől, nagyjából a teljes film így készülhetett el. Egyszerre rendezőként és operatőrként még nem felügyeltem ilyen nagyszabású munkát, valódi mélyvízként éltem meg. Idővel aztán megbarátkoztam az idegen tereppel. Ma már azt mondom, szívesen készítenék ezzel a felállással ehhez fogható terjedelmű filmeket. Jelenleg épp a vágói munkafolyamatokat végzem.

Kemény Eszter filmrendezővel korábban internetes közösségi finanszírozással próbáltak anyagi fedezetet teremteni a Szürkület című diplomafilmjükhöz. Hasonlóan járt el az imént felsorolt alkotások esetében is?

– Próbálkoztunk, de kevés sikerrel. Alapítványokat és szervezeteket kerestünk meg és kértünk fel szponzornak. Az Indiegogo nevű, közösségi pénzgyűjtésre specializálódott amerikai honlapon napról napra tucatnyi új kampány jelenik meg, már nehéz kiaknázni ezt a lehetőséget. Viszont az előbb említett, Szürkület című filmünkkel, amely Tóth Krisztina egyik novellájának feldolgozása, a legnagyobb közösségi finanszírozási sikerünket értük el. 1500 euró volt a célunk, és az adakozók 1020 eurót utaltak nekünk.

Az Ön által fényképezett, számos fesztiválon elismert játékfilmeknek – köztük a Szürkületnek, a Zserbónak, a Parafrázisnak – markáns színű, jellegzetes képi világa van. Mikor alakult ki a vizuális kézjegye?

– Jó érzéssel tölt el, ha úgymond stílus ismerhető fel a filmjeiben, még akkor is, ha ez nem tudatos törekvés. Arról van szó, hogy minden körülmények között az adott témát próbálom szolgálni. Olyan vizuális lehetőségeket keresek, amelyek megfelelnek az adott terephez és a szereplőhöz, s ami egyúttal esztétikai élményt nyújt. Nem tudnék név szerint említeni olyan operatőröket, akik nagy hatással voltak rám, bár többen is vannak, akiknek a munkáját nagyra tartom. Inspirálhat akár egy festmény, egy fotográfia, egy zeneszám is.

Két évvel ezelőtt a világ különböző pontjairól kiválasztott öt tehetséges diák egyikeként ösztöndíjat nyert a Looking China nevű filmes programba, amelynek segítségével dokumentumfilmet forgathatott Kínában. Miről szólt a film?

– A kínai kulturális minisztérium ösztöndíjprogramjában töltöttem el három hetet Sanghajban. Nagyon pontosan meg volt adva, hogy meghatározott témában legföljebb tíz perces filmet lehet készíteni. Eleinte egy hangszerkészítőről szerettem volna forgatni, de egyrészt féltem attól, hogy nem nyílik meg előttem, másrészt a helyi sportegyetemen volt a szállásunk, így kedvet kaptam a sport tematikához. Tetszettek a látványos harcművészeti oktatások. Eleinte egy kungfus lányban gondolkodtam, végül egy tajcsit gyakorló korombelinél kötöttem ki. Jó volt ezzel a lánnyal forgatni, még a családi terébe is beengedett, pedig az nagy szó a keleti kultúrában.

Elérkeztünk a beszélgetés végéhez: nem tévedek, ha úgy látom, az animációsfilm-készítés háttérbe szorult Önnél az utóbbi években?

– Két évvel ezelőtt kezdtem el a tanulmányaimat az egyetem animáció mesterszakán, most passzivált félévvel a diplomafilmemen dolgozom. A sok projekt mellett nehéz elég időt szakítani az animációs munkára, hiszen ezeknek a filmeknek a gyártása nagyon hosszadalmas lehet. Az egyik állami közintézménynek például kétperces animációt készítettünk, amelynek egy év alatt jutottunk a végére. Jövőre sem fogok unatkozni. Az alkotótársaimmal együtt már el is kezdtünk dolgozni az új tervünkön, és a folyamatban lévő filmjeimet is szeretném befejezni.

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..