Abban az időszakban, ahogy írói nemzedéke számos tagja, a költőnő is fordításaival és gyermekeknek szóló műveivel volt jelen, verseskötetei csak igen ritkán, az 1946-os első kötettől kezdve körülbelül tíz évenként láttak napvilágot.
Nemes Nagy Ágnest a fiatalabbak nagy része ma is csupán gyermekversei alapján ismeri, pedig tömör, szuggesztív nyelvi-költői világa, „magasfeszültségű” lírája különleges helyet jelöl ki számára az irodalom történetében. Az 1967-ben megjelent Napforduló című kötetben már „teljes fegyverzetében” áll az olvasók előtt az a költői módszer, amely Nemes Nagy Ágnest egyedülálló jelenséggé teszi a magyar költészet panteonjában: a tárgyias líra. Ez az inkább módszernek, mint irányzatnak tekinthető költészettörténeti jelenség elsősorban az angolszász irodalomban közismert, kialakulása Ezra Pound, T. S. Eliot nevéhez kötődik. A magyar irodalomban egyetlen olyan életmű van, amelyet ez a módszer egészében meghatároz: Nemes Nagy Ágnes lírája. Bár a mestereinek tekintett költők műveiben, József Attilánál és Babits Mihály korai költészetében is találunk tárgyias verseket, Nemes Nagy Ágnes életműve ebből a szempontból szinte előzmények nélküli a hazai lírában – hatása azonban annál nagyobb.
De mi is az a tárgyias líra? A módszer lényege, hogy a lírai én a külvilág, a természet tárgyait nem arra használja, hogy segítségükkel saját érzéseit, lelkiállapotát kifejezze, hanem az érzékelhető külvilág tárgyai maguk lesznek a költői ábrázolás célpontjai. Nemes Nagy Ágnes a tárgyakban (a természeti tárgyakban és a mesterséges világ „nem szép” tárgyaiban is) megfejtendő üzeneteket lát. Ezeket azonban csak akkor tudjuk észlelni, ha a tárgyakra nem a használati értékük alapján tekintünk, hanem érdek nélkül, önmagukban szemléljük őket, tiszta figyelemmel fordulva feléjük. Ha tehát az ember a világ egészéből fölvesz egy kavicsot, egy falevelet, egy eldobott T-dugót, környezete fontos vagy nem fontos részletét, megtörténhet, hogy ez a valami mikroadóvá válik a kezében, amely váratlan műsort sugároz. Sugározza a világot, amit ismerünk, és azt is belőle, amit nem ismerünk, ami az ismeret mögött van. (…) Hozzám főképp a tárgyak közvetítik az ismeretlent, ezért igyekszem én is a tárgyakat közvetíteni az olvasónak.
Ebben a költői világban minden tárgy érzékletes, de érzékletesek az olyan, érzékszerveinkkel fel nem fogható lények is, mint például az angyalok. Nemes Nagy Ágnes angyalai „zúzmarásak”, „fűzfabarka- pelyhesek” vagy „vadmadár-szeműek”, verseiben a nap „gőzölög”, a tenger „keserű”, a szikla „sós” öbleibe zuhan alá a gejzír, a fa „kérge-foszlott”, a ló „füstölgő patájú”, a fény „szemcsés”, a madarak „forrók”. A tárgyakban (…) nemcsak jelentés van, nemcsak hír van, hanem bizonyosfajta öröm is – vallja a költőnő. – Azt hiszem, az érzékeltetés és az érzékelés öröme nélkül nincs költészet, és az ember akkor támad föl, amikor az érzékelést újra megtalálja.
Ebben a költészetben mintha az érzékszerveken keresztül vezetne az út az „égbe”: az érzékelhető világ a szakrális tapasztalat, a transzcendens sík forrása lesz. Én a transzcendencia szót egyszerűbben használom – mondja a költőnő egy interjúban. – (…) Van egy zsoltár, amit de sokat fújtam gyerekkoromban: „Éjjel kezem feltartom, az égre Hozzád nyújtom.” Úgy érzem, a költészet nem több, mint egy fölfelé nyújtott kéz. Nemes Nagy Ágnest olvasni egyszerre „testközeli” és szakrális élmény. Versei nemcsak láthatók és hallhatók, de tapinthatók és ízlelhetők is. Ez a teremtett világ tárgyait fénybe emelő, szikár költészet valóban fölfelé mutató mozdulat – nemcsak a mai, hanem a mindenkori olvasó számára is.
