– Valamikor fogadó volt (a régi Oroszlán Szálló), egykor Petőfi is megszállt itt. Az épület a város tulajdona, és egyelőre sajnos nincsen szó arról, hogy átadják a színháznak, ami normális körülmények között elvárható lenne. Pedig ha megkaphatnánk, sikeresebben pályázhatnánk a teljes felújításra; a tetőtérben vendégszobákat alakíthatnának ki… Most a nagyteremben játszunk ugyan, de a ház közel sem tekinthető ideális színházi környezetnek.
– Mit jelent a „beregszásziság”, az a társulati modell, amelyet művészeti vezetőjük, Vidnyánszky Attila igazgatóként a debreceni Csokonai Színházban is szeretne meghonosítani?
– Nehéz erre válaszolni. Attila megpróbált felépíteni egy rendszert, ami Beregszászban valamilyen szinten működik. Abban már nem vagyok biztos, hogy ez máshova is átvihető. Megpróbáljuk, de döcögve megy. Másképpen szocializálódtunk; az itteni színészek más iskolán nőttek fel, és mi egy más világból csöppentünk ide…
– Mélyebben élik meg a színház jelentőségét – netán fontosabbnak?
– Igen. Talán ez a találó kifejezés. Nem tudom, hogy mélyebben-e, de én például úgy érzem: nincs más lehetőségem az életben. Talán ez az egyetlen út; a „túlélésé”.
– Vendégművészként, más társulatok előadásaiban, mondjuk a pesti Új Színházban fellépve nem jelent gondot ez a „látásmódbeli” különbség?
– Amikor meghívnak valahova, megpróbálom Beregszászból átvinni mindazt, ami ott jó, a kapottakat pedig hazavinni. Itt is, ott is látom a hibákat, de ezekkel nem foglalkozom: a lehetőségek, a megadatott pillanatok jó oldalát nézem. Nem akarok mást csinálni, csak azt, amit Kijevben és Beregszászban tanultam. Tudat alatt ezt a hozzáállást viszem magammal mindenhova.
– Milyen ez a „hozzáállás”?
– Szakmai, pici dolgokról van szó, amelyekről nem is érdemes beszélni, mert a nézőket, a laikusokat nem érdekli. Része a színház másfajta megközelítése, a mű, a partner iránti tisztelet; része az, ahogy kiindulunk egy szövegből, meghallgatva, hogy mit szeretne a rendező… Én nem várom meg, hogy vezetgessenek, megpróbálok „létezni” az adott térben, ötleteket viszek. Ha nem jó, akkor nem jó; keresek valami újat…
– A társulat széles és nagy repertoárját hogyan tudják folyamatosan frissen tartani?
– Az évek alatt úgy alakult, hogy mindig más térben kellett játszanunk. Erre valahogy „ráállt a szervezetünk”. Ha egy előadást adaptálni kell valahova, nem görcsölünk be, hanem némi kreativitással megoldjuk a problémát. A darabokat alaposan bejárattuk, hosszú ideig próbáltuk, sokat beszéltünk róluk, mélyen bennünk vannak. Így sokkal könnyebb a különböző terekre „rátenni” az előadást. Új környezet, új nézők, új hangulatok… – mindig izgalmas feladat.
– Van kedvenc szerepe?
– Nincs. Azt szeretem legjobban, amit éppen játszom.
– Szokott darabokat ajánlani vagy kérni?
– Nem. Ha valami megtalál, örülök neki. A Jóisten tudja, hogy mi való nekem. Nem érdemes azon gondolkodni, hogy „mi jöhetett volna”. Nincs okom panaszra, így is szerencsés helyzetben vagyok.
– Családias hangulatban dolgozhatnak. A szó szoros értelmében is, hiszen felesége, Szűcs Nelli állandó partnere a színpadon. Ez könnyebbséget jelent?
– Persze. És az is, hogy lassan tizenöt éve van együtt ez a társulat. Jól ismerjük egymást, segíteni tudunk egymásnak.
– Mit tekint most inkább otthonának: Beregszászt vagy Debrecent?
– Ott vagyok otthon, ahol a családdal, a gyermekeimmel együtt lehetek; Debrecenben lakunk, az év nagy részét ott töltjük. De az igazi otthon számomra mindig a Beregszászhoz közeli szülőfalum, Sárosoroszi marad.
– Hogy érzi magát a debreceni Csokonai Színházban?
– Vannak pillanatok, amikor elfogadom, hogy itt tartunk, máskor meg szomorkodom… Viszont Debrecennek köszönhetem Viktor Rizsakov rendezőt. Hihetetlen élmény volt a vele való találkozás. Ha ezután semmi más nem történne Debrecenben, nekem már akkor is megérte.
– Vagyis azért születtek már a Csokonai Színházban is „bátran vállalható” produkciók.
– Abszolút. Az Úri muri, a Fodrásznő, Osztrovszkijtól a Vihar… Ezeket például nagyon szeretem.
– A beregszásziakkal 1997-ben mutatták be a Gyilkosság a székesegyházban című drámát, ami most újra bekerült a repertoárjukba. Milyen volt az ismételt találkozás Becket Tamás szerepével Pécsett?
– A mostani előadás abban biztosan más, hogy akarva-akaratlanul sokat változtunk az elmúlt években. Fantasztikus irodalmi anyag; csodálatos; minden pillanata igaz és valós. Hihetetlenül aktuális. Benne van mindaz, ami körülöttünk zajlik a rengeteg mocsokkal és képmutatással. Erről pedig csak olyan szinten és úgy érdemes beszélni, ahogy Eliot.
– A darab spirituális vonatkozásai a szerepen túl is fontosak Önnek?
– Hogyne, e nélkül nem is érdemes csinálni. Becketet csak fölfelé nyitott lélekkel lehet játszani, máskülönben semmi értelme az egésznek. Eleve a színház, egyetlen előadás sem működik Isten nélkül. Az egyik este jobban sikerül, a másik kevésbé, de mindegyik tele van titokkal, megmagyarázhatatlan dolgokkal. A keze nyoma ott van rajtunk…
– A hagyományos értékrend tisztelete mellett zavarba ejtően korszerű és modern színházat képviselnek. Feladják a leckét a rosszmájú kritikusoknak is, hiszen konzervatívnak vagy provinciálisnak igazán nem nevezhetik a munkáikat…
– Azért mélyen ki tudnak kezdeni minket, de ez nem lényeges. Nehéz mindig újat, frisset létrehozni. Mi az irodalmi anyag minél pontosabb megértésével próbálunk törekedni az újra. A pillanat nagyon fontos, hiszen estéről estére az „itt és most”-nak játszunk. Az aktualitás pedig mindenben felfedezhető. A nagy művekben, mint ahogy az említett Gyilkosságban, konkrét és felesleges politizálás nélkül is gyönyörű áthallások vannak.
– A kultúra egyfajta „belső út”, amelyről azonban kevés szó esik…
– Nem divat erről beszélni. Ma az a trendi, ha valaki mások által meghatározott irányokat követ. Holott a színháztörténetben a világon már mindent kitaláltak, nincs „újdonság”. A sikerhez semmi más nem vezet, csak az őszinteség; ha sikerül magunkat őszintén „odatenni”. A Gyilkosság a székesegyházban egyik papja, Rácz Jóska az előadás után ott maradt Pécsett. Egy idős hölgy, aki a televízión keresztül látta a darabot, megismerte az utcán, és mondta neki: köszöni szépen. Kell ennél több?
