A kéz beszéde

Az érzékek kultúrájára jellemző, hogy az európai közgondolkodás az idők során nőiesítette és esztétizálta az érzékszerveket, az érzéki észlelést. Vagyis úgy vélték, hogy a nő az érzékek és „az érzelmek által determinálható”, a férfiak gondolkodására pedig az értelem és a realitás jellemző. A technikai civilizáció, a lélektani folyamatok tökéletesebb vizsgálata ezt a felfogást természetesen módosította, de az emberi magatartás számára mindig megmarad az a veszély, amelyben a modern élet egyre inkább bővelkedik. Igaz az ószövetségi figyelmeztetés: „Aki szereti a veszedelmet, elvész benne.” Olvastam kommentárt, amely Szent Pál soraihoz: „Ha (…) test szerint éltek, meg fogtok halni, de ha lélekkel megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok” – azt fűzi, hogy a veszélyt itt elsősorban a tapintás jelenti. Szent Vazul példázatából indulhatott ki a kommentátor. A keleti egyházatya ugyanis arról ír, hogy a tapintás „az egész testre kiterjed”, így aztán irgalmatlanul „zsarnokoskodik a lelken”.

A tapintás mindenekelőtt a kézhez tartozik. A kommunikációban fontos a gesztus, amely lehet mozdulat, tekintet, szó. Népenként változó a mozgáskultúra, de egyértelmű, hogy legbeszédesebb szervünk a kezünk. Szakrális területen a Szentírás az, amit ebből a szempontból is érdemes olvasni. Szigeti Jenő írja egyik tanulmányában: „A Biblia a testrészeink között a kezet említi legtöbbször, hiszen talán ez a leghasznosabb testrészünk.” Ugyanakkor Isten kezéről mint jelképről sem hallgat az Írás: a Teremtő mindenható, nélkülözhetetlen hatalmát jelöli, és gondolkodását, amellyel körülveszi övéit. A kézhez tartozó gesztusok közt szerepel az érintés: közösségvállalást, szolidaritást jelent, Jézus ezért érintette meg a leprást. A gyógyítás a szavával történt. A tiszta kéz az ártatlanság, a jó lelkiismeret, a tiszta élet szimbóluma. Az érinthetetlenség a szövetség ládájára vonatkozott; s emlékezetes, hogy a feltámadt Krisztus is érinthetetlen volt. Mit mondott a magdalai Máriának, amikor felismerte? „Ne érints, még nem mentem föl az Atyához.” Miért mondhatta? A megdicsőült test nem bírja el a halandó érintését? A mennyei a földiét? Valami titokzatos figyelmeztetés lehet ebben, ami arra utal, hogy a kéz gesztusa a megismerésre vonatkozik a mulandó világban, amely már nem azonos azzal az odatúli ismerettel. Petrus Abelardus imádkozza szombat esti himnuszában az örök hazáról, hogy ott „a tény előtt nem / fut az epedés, / s nem lesz a vágy különb, / amint a teljesedés”.

Tamás apostol példája illik ide, akinek hitetlenségét a látás és a tapintás oldja fel. A jelenet nagyon emberi és rendkívül különös. A tapintás érzékének megigazulása és egyúttal az a szolgálat, melyet „az értelemnek és a hitszületés csodájának tesz”.