Templom a közelben sem volt, ez az ember nem láthatta, mit olvasok, mégis ezzel a kérdéssel jött oda hozzám, én meg gyakorlatilag elküldtem a csudába. Hát, mentegethetem magam azzal, hogy az ember bizalmatlan az idegenekkel, fiatal lányként fél a gyanúsan kinéző férfiaktól, de lehet, hogy ez most nem elég. Hogy kicsit enyhítsek a lelkifurdalásomon, elhatároztam, hogy imádkozom érte. Azt kértem Istentől, hogy olyan embereket vezessen hozzá, akik – velem ellentétben – tudnak neki segíteni.
De hogy teljesült-e a kérésem, nem tudom. S általában így van ez minden kérő imádsággal: vagy eléri a célját, vagy nem. Hiába, hogy Jézus azt mondta: „Bármit kértek az Atyától a nevemben, megadja nektek.” Valahogy úgy van ez, mint a gyerekekkel. A múltkor felhívtam az unokatestvéremet, mert nem tudtam meglátogatni, pedig négyéves kisfia már nagyon várt. Egyszer csak a kicsi vette át a telefont, és elhadarta: „Szia, tudod, mit hozzál nekem, ha legközelebb jössz? Kukabúvár autót!”
S azzal a lendülettel le is tette, én meg nevettem magamban. És hát nem, kukabúvár autót nem viszek neki (mert már van, és a kocsiktól amúgy se nagyon lehet beférni a szobájába), de mondjuk Angry Birds matricát igen, és tudom, hogy ennek is úgy örül majd, mintha kukabúvár autót vittem volna. Mint a gyermekek a szüleiktől-keresztszüleiktől, mi, felnőttek is sok mindent, sokszor felettébb haszontalan dolgokat kérünk Istenünktől. Meg se gondoljuk, tényleg kell-e, csak akarjuk, és kész. Pedig hát annyira igaz az a mondás, hogy Isten azért tartja vissza, amire vágyunk, hogy megadja, amire szükségünk van. És annyira, de annyira megnyugtató a tudat, hogy Isten-apukánk, még ha olykor hisztizünk is, gondoskodik rólunk, még a világért se hagyna minket magunkra.
Ezért én mostanában bizalommal imádkozom, nem kérek semmit, sokszor nem is mondok semmit, csak meggyújtok egy gyertyát, főzök egy teát, leülök vele a földre, és mosolygok, csak úgy, magamban, Istenemre, mert tudom, hogy tudja, mi történik velem, és mert annyira, de annyira jó Vele.