Pontos keresztségi formuláról, amely az alámerítés gesztusát kísérte, ebből a korból még nincs tudomásunk. Máté a fent idézett szentháromságos formulát kapcsolja a keresztséghez, Pál ellenben általában a megkeresztelkedni Krisztusra kifejezést használja (vö. Róm 6,3).
Ezen a ponton érdemes feltenni a kérdést: az ősegyház „alámerítő” gyakorlata vajon teljes újdonságot jelent-e, vagy van valamilyen előzménye akár a zsidóságban, akár a pogány kultuszokban? Az teljesen világos, hogy a víz alapszimbólum az emberiség számára: a tisztaság és az élet képe kapcsolódik hozzá, ez alól a keresztény keresztség sem kivétel. De alapos vizsgálat után kimondható, hogy a hasonlóságok megmaradnak a távoli analógia szintjén. Az egyetlen olyan rítus, amely a keresztény keresztséggel komolyan rokonítható, János keresztsége: itt egy másik személy által kiszolgáltatott szertartásról van szó, amely nem megismételhető, megtérésre hív, megadja a bűnök bocsánatát, és a végső idők távlatában helyezkedik el. Még ha mondhatjuk is, hogy a keresztény keresztség kapcsolatban áll a jánosi alámerítéssel, azt már nem állíthatjuk, hogy eredetét is benne találja. A keresztény keresztség eredete a húsvét eseményében, Krisztus halálában és feltámadásában van – s az ősegyház keresztségi teológiájának is ez adja meg a kulcsát.
A megmerítkezés e liturgikus gesztusa Pál szerint a Krisztus sorsában való teljes részvételt jelenti: „Vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg? A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában járjunk” (Róm 6,3–4). A keresztség tehát pecsét a megkeresztelt ember életében végbement változáson, demarkációs vonalat képez hajdan és most között.
Az apostoli egyház keresztségi gyakorlata és teológiája, amely a Feltámadott misszós parancsán alapszik, már magjában hordozza azt, amivé a keresztény beavatás később kibontakozik. Mi is ennek örökösei vagyunk.
