Nos hát… De már a históriai adatokra kell figyelnem a múlt emlékezetében. A bőséges szakirodalom, a hivatkozások, a hagyomány sűrűségében könnyedség a publicista stílus, amely Hesemannt jellemzi. Kehelyről és ónixtálról van szó külön-külön az utolsó vacsorán. E tárgyak elkészültét a Krisztus előtti IV–V. századra datálja a kutatás. A kehely achát. Féldrágakő. Természetes szalagos díszítése az ókoriak figyelmét sem kerülte el. (A tokaji hegyek, a Mátra nálunk is rejteget achátot!)
A kő jelenléte a rituális hagyományokban – így a művelődéstörténetben – külön fejezet, olykor törvényszerző, amint az ószövetségi lakoma jelzi, amelynek edényei bizonyára nemes kőből voltak. Mai vallástörténész- és régészprofesszorokat idéz Hesemann: „Úgy tűnik, hogy a kő nem válhat kultikusan tisztátalanná, és az ebből az anyagból készült edények mindig »tisztának« számítottak. Miért a kő? Elsősorban azért, mert a követ nem formálták, mint az üveget, a fémet vagy az agyagot. Az edényeket a körülvevő anyagból bontották, ezért inkább Isten ajándékai voltak, mint emberi alkotások.” Plinius, aki a Vezúv kitörésekor veszítette életét, arról tudósít művében, hogy Keletről hoztak Rómába achátból, ónixból és más féldrágakőből készült edényeket, s meglehetősen busás áron adták el őket. Főleg achát volt az anyaga az ivóedényeknek, mivel úgy hitték, „ez a kő csillapítja a szomjúságot”. Azon a vacsorán a „teríték” kelyhe is féldrágakő lehetett. A titokzatos jézusi átlényegítő szavak összefüggnek a szamariai asszony történetével, aki olyan vizet kért az Úrtól, amely „örök életre szökellő forrás” vize.
A Grál-történet további folytatása Festus római helytartó ideje, 62. Josephus Flavius történetíró, a szemtanú tudósít Jakab apostol vértanúságáról Jeruzsálemben. Két évvel később a keresztény közösség elmenekült. Nehéz elképzelni, hogy a „golgotai szenvedés néma tanúit” nem vitték magukkal. A kelyhet – spanyol tradíció szerint – az apostolfőre, Péterre bízták. Az ónixtálat az „Úr testvére”, Simon (püspök) őrizte. Miért osztódott a tulajdonlás? Mivel időközben két egyház alakult: a „körülmetéltségből és a körülmetéletlenségből való egyház”, vagyis a jeruzsálemi zsidó- és pogány-keresztény, amelyek a IV. században kiengesztelődtek egymással. A tál a következő században a Szent Sírtemplomban kapott őrhelyet, itt látta a zarándok Piacenzai Antoninus. Útikönyvében (Itinerarium) úgy írja le, mint ónixkelyhet, melyet az Úr a vacsorán megáldott”. A kehely – vagy inkább tál – a VII. században eltűnt. Arkulf gall püspök, amikor 672-ben a Szentföldön járt, „egy ezüstkelyhet mutattak neki, az Úr kelyheként”. Mindkét oldalán egy-egy füle volt. „Valószínűleg az apostolok kelyhéről van szó – írja Hesemann –, amelyet Antoninus száz évvel korábban még a Sion-bazilikában látott, s melyet Simon minden bizonnyal a Szent Apostolok temploma számára készíttetett pótlásként, mivel az eredeti Péteré lett (…) Tehát semmi nem szól a spanyol hagyomány ellen, amely szerint az achát »Santo Cáliz« (Szent Kehely) (…) Jeruzsálemből származik (…) Többet nem tudunk. A spanyol Grál elméletileg lehetett az utolsó vacsora kelyhe, de ez nem bizonyítható. Ezen a ponton a kutatás (…) véget ér, itt kezdődik a hit.” A német történész korrekt, elfogulatlan kijelentése meggyőz: tradíciók (ereklyék!) történetében a „makacs” következetesség, a ragaszkodás mindig a lényegesre irányul, amely a valóság következménye.
A kehely nem marad Jeruzsálemben…
Újabb kép a római Via Urbana, az Örök Városban a Grál út. A Via Balbo és a Via Cavour közt lelhető. Amikor ott jártam, csend fogadott, és az az egyszerűség, amely otthonos a Trastevere szűkös utcáin. Itt is kézműves- és élelmiszerboltok szerény fényeit gyújtja meg az este. Szerény síremlék vonzott akkor a Santa Pudenziana-templomba: a bíboros Lu ciano Bonapartéé, a Napóleon családból származó főpapé. A Via Urbana hajdan az Urbs előkelő helye volt. Itt lakott a szenátor Pudens. Felesége, Claudia hallgatta Pál apostolt, aki 60 óta Rómában élt. Az asszony és férje megkeresztelkedtek, s amikor Péter először jött a városba, a házaspár meghívta őt házukba, amely fölé 145-ben I. Piusz az első római templomot építtette. A ház maradványait a régészek feltárták. Római tradíció, hogy az apostolfejedelem második látogatásakor a vértelen áldozatot e házban ünnepelte a keresztény közösséggel. A Grálról a római hagyomány nem beszél. Az idő felejtető kegyetlensége az oka? A kehely ugyanis kétszáz évvel később eltűnt az Örök Városból. Hosszú a történet, és itt lép be a részletesebb kronológia: 258. augusztus 5-én letartóztatják II. Szixtusz pápát, aki Lőrinc diakónusra bízza a Szent Grált (ő az egyház kincseinek őre). Kéthárom nap alatt megszervezi a kehely Hispániába menekítését, szülei házába: a Huesca melletti Loretóba viszik. Lőrincet augusztus 10-én kivégzik. Szülei a Grált a hegyek közt elrejtik…
Hesemann bőven fejtegeti a kehely további úthistóriáját, minden adatot alaposan megvizsgál: uralkodók, helyek, események, Grál-lovagok következnek – 2003-ig, amikor könyvének címe alá ezt írja: Egy kutatás vége.
Azt a fotót nézem, amelyen XVI. Benedek látható 2006-ban, Valencia katedrálisában. A föltételezett kelyhet mutatja fel.
Emlékem újra falum határába visz. Apám mellett ballagdálok az Aranyhegy ösvényén. Megvan-e a kincs? – kérdezem. Aztán a biztatást hallom: Igyekezz, Parsifal, az út bármikor véget érhet.
(Michael Hesemann: A Szent Grál felfedezése, Szent István Társulat, 2013.)
