A katolikus Eötvös József

Elsődlegesen azt szeretném kiemelni, hogy Eötvös József mindig, mindenhol és mindenkitől képes volt tanulni. Ez volt jellembeli nagyságának egyik fő meghatározója. Olvasta a Szentírást, de idézett a Talmudból is. Írt a zsidóság védelmében, támogatta a protestánsok autonómiáját, de közben meg volt győződve a katolicizmus elsődlegességéről. Mindezek miatt vélhették úgy kortársai, és érezhetjük sokszor mi is úgy, mintha valójában egyik valláshoz sem kötődött volna igazán, mintha az Istenség eszméjének fontosságán túl semmiféle „egyházi formaság” nem kötötte volna meg szabad lelkét.

Bár Török Jenő felismerte, hogy „a kereszténység benső átélése feltétlenül megállapítható írásaiban…”, sok más kutatóhoz hasonlóan ő is azt állítja, hogy Eötvös nem kötődött egyetlen konkrét valláshoz, így a katolicizmushoz sem. Ezt gondolta róla Sőtér István is, aki szerint dogmákhoz és szertartásokhoz sem ragaszkodott. Felkai László szerint sem az „egyházhűség”, hanem pusztán politikai célok vezérelték, amikor oly sokszor türelmes és elnéző magatartást tanúsított a katolikus egyház iránt. Dudek János egyenesen kozmopolita filozófiával kevert teológiának tartotta nézeteit, Németh G. Béla szerint pedig Eötvös nem szerette a katolikus felsőpapságot. A sor valószínűleg különösebb megerőltetés nélkül folytatható lenne.

Egy pillanat erejéig érdemes elgondolkodni azon is, hogy miként alakult ki ez a – véleményem szerint – torz kép vele kapcsolatban. A kutatók egy része, akik Eötvös liberális vallásosságának értelmezését kívülről, a hit és az egyház kapuin túlról próbálják megadni, azt állítják, hogy Eötvös azért nem ragaszkodott egyetlen egyházhoz vagy tételesen megfogalmazott hitelvhez sem, mert az Isten és az ember közötti kapcsolatot személyes ügynek tekintette. Farkas Gyula így írt erről: „Istenhívő ő is, de vallása, lehántván a felekezeti korlátokat, az általános krisztusi szeretet vallásává magasztosul.” Ez tévedés. A keresztény hit egyik legalapvetőbb jellemzője, hogy sohasem lehet pusztán személyes ügynek tekinteni, sokkal erősebb a közösségi oldala. A keresztény vallás közösségi vallás. A közösségeknek pedig szabályaik, hitelveik, „dogmáik” vannak, amelyeken nem lehet csak úgy felülemelkedni vagy átlépni. Az úgynevezett általános krisztusi szeretet gyakorlata tehát lényegileg képtelenség. Aki ennek valóságát hangsúlyozza, az a kereszténység legalapvetőbb karakterjegyeivel sincs tisztában.


Való igaz, hogy Eötvös vallási értelemben nem volt fundamentalista, aki a katolikus dogmákon nem lát túl, s az is igaz, hogy rendkívüli toleranciaküszöbe sok esetben oly mértékben meghatározta a más felekezetűekkel szembeni magatartását, hogy vallási megközelítésből életművét joggal értékelhetjük ökumenikusnak, a korabeli katolicizmus szemszögéből pedig liberálisnak. Az is igaz, hogy számos alkalommal az egyházi vezetés állásfoglalásától eltérő véleményt fogalmazott meg, de ezeket a nézeteit sohasem feszítette szakadásig, és miniszterként sokszor nem is tehetett egyebet. Kritikus volt, aki nemcsak egyszerűen befogadta, de magában sokszor „megforgatta” a dolgokat, és liberális volt, de csupán politikusként. A kényes helyzetekben mindig bebizonyosodott, hogy sokkal inkább volt katolikus, mint liberális. A hite pedig tiszta volt és minden vallási fanatizmustól mentes: „Mi engem a hit valóságáról meggyőz, nem csudáiban fekszik. Minden hit csudákat tesz vagy lát legalább, s így minden vallásnak megvan csudás története. A nagyszerű vallásunkban éppen az, hogy oly természetes.”

Szét kell azonban választani a közszereplő miniszternek a minden más vallás iránti végletekig toleráns eszméit saját személyes életében vallott hitelveitől és azok gyakorlatától. E kettőt ugyanis igyekezett maga is minden körülmények között különválasztani. Az egyéni érzelmeket és a hitet csak annyiban engedte be politikai közszereplésébe, amennyiben azok nem sértették mások vallási meggyőződését. Ez adta Eötvös hitének és szabadelvűségének sajátos, egyéni színezetét, amely nagyban elütött korának átlagos felfogásától. Liberalizmus és kereszténység nála nem két egymást kizáró fogalom volt, hanem egymást megtermékenyítő valóság. Ez az, amit sokan sem saját korában, sem most nem értettek, nem értenek meg. Emiatt gondolták és gondolják úgy, hogy Eötvös valami általános keresztény felfogást követett csupán.

Azt is látni kell, hogy egyéniségének benső, magába forduló szemérmessége visszatartotta vallásosságának tüntető megnyilvánulásaitól. Szerencsénkre azonban ismeretes néhány olyan eset, amelyben, tőle függetlenül ugyan, de tetten érhető vallásos meggyőződése.

Concha Győző szerint, aki még személyesen ismerte Eötvöst, a miniszter „egyházának igaz híve volt”. Ezt a tényt egyik karlsbadi találkozásukkor tapasztalt élményével támasztotta alá: „…Eötvös, akit mint fiatal joghallgató, 1868. augusztus folyamán imakönyvébe elmerülve oly áhítattal láttam Karlsbadban vasárnaponként a misében részt venni…” A két feljegyzés hitelét nincs okunk megkérdőjelezni. Különösen az utóbbi értékes számunkra, mert az egy olyan konkrét, a való életből vett jelenetét ábrázolja Eötvös életének, amely rámutat az egyházához ténylegesen hű, annak hitét gyakorló ember képére.

Széchenyi egy alkalommal, mintegy mellékesen, a következő bejegyzést tette naplójába, amellyel nagy segítségemre lett: „István főherceg ma megnyitja az országgyűlést. Eötvössel a Veni Sancten. Rajtunk kívül az országgyűlés egyetlen tagja sem.”

Két bejegyzés, mely a misére járó Eötvöst állítja elénk. Az utóbbival kapcsolatban esetleg felvetődhet, hogy Eötvösnek vallásügyi miniszterként kötelező volt megjelennie az olyan hivatalos eseményeken, mint az országgyűlést megnyitó mise. Bár a bejegyzés azt is tartalmazza, hogy kettőjükön kívül senki nem érezte ennek szükségességét, ami már önmagában is árulkodó, az első idézet kizárja az efféle vádaskodásnak még a lehetőségét is. Eötvösről tudjuk, hogy Karlsbadba mindig egyedül ment, hogy teljesen a pihenésnek és a regenerálódásnak szentelje az ott töltött időt, s ugyanilyen megfontolásból igyekezett kerülni az esetleges ismerősökkel való sűrű találkozásokat is. Így aztán nem sok érdeke fűződhetett ahhoz, hogy úgymond alibiből vagy éppen reprezentálásból bújja imakönyvét, s vegyen részt a misén, aminek Concha, saját elmondása szerint, szemtanúja volt.

De álljon itt még egy momentum Eötvös életéből, amely újfent a misére járó hívőt mutatja be nekünk. Eötvös egyik leveléről van szó, amelyet Tanárky Gedeonnak írt, s amelyből kiderül, hogy akkor kapta meg kollégájának a levelét, „…mikor Szt. István napjára rendelt misére” sietett.

Csak aki nem akarja, az nem ismeri fel ezekből az esetekből azt az embert, akinek ezek a cselekedetek a lényéből fakadtak, s nem holmi diplomatikus pózolásokból eredő, hamis megnyilvánulások voltak. Eötvös ismerte, tudta egyházának rendeléseit, s liberalizmus ide vagy oda, betartotta azokat. Sőt!

Íme a legfőbb bizonyíték: „…az emberi szív soha nem áll közelebb Istenhez, mint mikor áldozik” – írja egy helyen. Ki más állíthatna ilyet, mint aki tudja ezt?! Csak az az ember jelent ki ilyet, akinek tapasztalata van ezzel kapcsolatban. Márpedig a katolicizmus központi valósága az Oltáriszentség és az abból való részesedés. Aki ezt felismeri, azt bátran nevezhetjük hívőnek, s nem pusztán vallásosnak. Ha pedig elfogadjuk ezt a tényt, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy Eötvös nemcsak keresztény, nem csupán templomba járó vallásos ember, hanem valószínűleg rendszeresen áldozó katolikus hívő is volt.

A helyszűke miatt nincs mód arra, hogy további bizonyítékokkal szolgáljak Eötvös hitére, de azért annyit mindenképpen kiemelnék, hogy aki az életművet alaposabban megismeri, s kifejezetten ezzel a szemmel vizsgálja, számtalan erre utaló jelet találhat még. Olyan szöveghelyeket, amelyekben Eötvös rajongással ír az egyházról, annak felépítéséről, a pápaságról, a korban „gyanúsnak” számító jezsuita rendről. Olyanokat, ahol templomok építtetésén szorgoskodik, ahol a felekezetek közötti „vetélkedésben” a katolicizmus mellett teszi le a voksát, sőt több alkalommal, mint valami apologéta védi egyházát a támadásokkal szemben. Mindezt egy erősen szekularizált légkörben teszi, ami már önmagában felér egy hitvallással.

Összességében elmondhatjuk, hogy Eötvös nemcsak miniszterként állt kapcsolatban a katolikus egyházzal és vezetőivel, s nem csupán politikusként küzdött annak megreformálásáért, hanem magánemberként, hívőként is.

(Bartusz-Dobosi László Aki hitét elveszti, elmerül – báró Eötvös József katolicizmusa című könyv kapható az Új Ember könyvesboltjában.)