Dehogynem!
Akkor mi a gond a fenti mondattal?
Leginkább az, hogy többnyire nem hiteles… Mikor kimondjuk, legtöbbször épp nem az Isten akaratát kutatjuk a gyermek életében (vagy a sajátunkéban),
hanem frusztráltan próbáljuk megőrizni, ami tekintélyünkből és fegyelmező erőnkből még megmaradt, s mivel a miénk nem volt elég, kölcsönvesszük valaki másét. Nem Istenről akarunk neki igazat tanítani, hanem az általunk helyesnek tartott pedagógiát hitelesíttetnénk a Legfőbb Tekintéllyel.
A másik gond az, hogy egyoldalúan emberiként, mi több: a szülővel feltétlenül egyetértő és együtt érző szereplőként állítjuk be Istent a gyermek előtt, ami hosszú távon istenképe torzulásával járhat. Saját csalódottságunkba öltöztetjük a Mindenhatót, s már magunk is hisszük, hogy gyermekünk megátalkodott hisztije vagy gorombasága ugyanolyan mély keserűséget ébreszt benne is egy kimerítő hétvége után, mint bennünk. E kép nyilvánvalóan torz. Hiányzik belőle mindaz, amit az igazságos, a szívek mélyébe látó, az ember lelkét egyedül ismerő, bölcs Úrról mondhatnánk – aki egyedül tudja mérlegelni mindünk tetteinek, vétkeinek súlyát.
Mit mondhatnánk hát a fenti helyzetben, ha mindezt el akarnánk kerülni?
– Elsősorban próbáljuk Istent nem a gyerek leszidásával egy időben, mintegy arra ráerősítve emlegetni. Egy mindig a szülők pártját fogó, a gyermek fáradtságát, éretlenségét, dühét (és még ki tudja, mit) mérlegelni képtelen Isten nem túl vonzó személy.
– Igyekezzünk Isten érzéseinek „kisajátítása” helyett a sajátjainkról mondani valamit: „Nagyon dühít, amit most csináltál!” Ez hitelesebb.
– Ha mindenképp fontosnak tartjuk, hogy a történteket értékközpontúan is értékeljük, válasszunk egy higgadtabb pillanatot. Fogalmazzunk ilyesféleképpen:
„Nem hiszem, hogy Istennek az a szándéka, hogy így viselkedjünk egymással. Szerintem örülne, ha sikerülne más megoldást találnunk közösen. Ehhez viszont szükség lesz a te jó szándékodra is…”
a szerző pszichológus és hittanár
