Pünkösd napja tehát a Szentlélek kiáradásának ünnepe, amint azt a liturgikus szövegeink is igazolják a legrégebbi időktől kezdve. Az Úr Jézus ígérete alapján ekkor szállt le a Szentlélek az apostolokra, hogy értelmi megvilágosítást és akarati megerősödést adjon nekik a róla szóló tanúságtételhez. Az egyszerű halászokat így tette bölcsekké, és így ejtette általuk hálójába az egész földet. A pünkösd a húsvéti misztérium beteljesedését is jelenti, ugyanis nemcsak a szent három nap eseményei – Jézus Krisztus szenvedése, halála és feltámadása – tartoznak ide, hanem ami megelőzte ezt az üdvtörténeti események sorában, illetve ami követi és lezárja azokat. A megtestesülés nélkül nem lett volna halál és feltámadás, a Szentlélek eljövetele nélkül pedig nem lenne teljessé az isteni üdvgondozás műve.
Arról is meg kell emlékeznünk, hogy megváltottságunk a teljes Szentháromság műve. Az Atyaisten akarta a megváltásunkat: „Azt akarta, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4). Az Atya akarata és létezése pedig ugyanaz: ha valamit akar, azt öröktől fogva teszi. Létformájában nincs múlt, jelen és jövő, minden egyetlen egységben, az állandó jelenben összpontosul. Ő tehát már tudta akkor is, hogy meg fogja váltani az embert, amikor a világ még nem is létezett, az ember sem élt még, bűnbe sem esett. A Fiúisten végbevitte a megváltás művét, elfogadva és teljesítve mennyei Atyja akaratát: „Engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,6). Akkor bizonyult a legerősebbnek, amikor az emberek szemében a legmegvetettebbnek látszott: megkínozva, meggyalázva, szökött rabszolga módjára keresztre feszítve. Mert mégsem adta fel: mindent végbevitt a megváltásunkra. A Szentlélekisten pedig beteljesítette megváltásunkat az istengyermeki élet megadásával és folyamatos árasztásával, hogy a theószisz, az átistenülés legyen a végső sorsunk. Íme, a pünkösd igazi lényege!
