A hősi halott

A szabadságot kaptuk, lelkünk része. Ez így volt akkor is, amikor az embereknek úgy kellett köszönniük egymásnak, hogy szabadság, elvtársak, amikor úgy tűnt, még a szavainkat is elzabrálják tőlünk, szögesdrótokkal voltunk körbekerítve, és meggyilkolták azt, aki nem úgy beszélt, ahogyan megparancsolták.

Elmúlt.

A nyugatnémet biciklikre ugyanaz a szó volt ráfestve, mint a csehszlovákokra: Liberta. Egyik ország sincs meg ma már, de a szabadság itt maradt, bennünk. Aki nem fél, él is vele. Mint például a nagy európai kerékpáros-körversenyek résztvevői. Az olasz Giro Italián, a francia Tour de France-on és a spanyol Vueltán már száz évvel ezelőtt is ott száguldottak a napfényes szívű szabadságszeretők. Versenyenként több ezer kilométert tekertek, óriási hegyekre kapaszkodtak fel és zúdultak le, segítették egymást, néha összevesztek, ilyenkor lökdösték a másikat, megsértődtek, örültek, sírtak és nevettek. Győztek, veszítettek. A nagy bajnokok nevét hegyek, hágók, utak és díjak őrzik. Minden fényes szívű ember óriási tisztelettel beszél Fausto Coppiról, Francesco Móserről, Eddy Merckxről, Marco Pantaniról vagy Lance Armstrongról. Ugyanígy nagy tisztelet övezi az úgynevezett szocialista blokk bajnokait. Sok mindent be lehetett tiltani itt, de a bicikliversenyeket, így a szabadságot nem. Magyarországon is ezrek tekerték a versenybringát, repültek a hegyekben-völgyekben, és nevettek az üzemi bulikon részegen zakatoló elvtársakon.

Éltünk.

Az idei Giro Italia harmadik napján egy nagy hegyről lefelé száguldva biciklije pedálját egy kiálló betondarabhoz csattintva megpördült és arccal a szemközti sziklafalnak csapódott a huszonhat éves, tehetséges, a sportág élvonalába tartozó Wouter Weylandt. Azonnal szörnyethalt. A másnapi szakaszon az egész mezőny gyászolt. Fekete karszalagot viseltek, lassan, egy tömbben haladtak a célig, ott egymás mellé sorakozott Weylandt csapata, a Leopard-Trek, maguk közé fogadták Tyler Farrart, a halott legjobb barátját, és így gurultak át a célvonalon. A kőkemény sportolók nagy része sírt. Weylandt csapata visszalépett, Farrar hazautazott. A verseny folytatódott, a belga sportolót egy hét múlva eltemették.

Weylandt felesége a temetésen nagyon szomorú volt, de nem összetört. Áldott állapotban van, a szíve alatt hordja a biciklista gyermekét. Élniük kell. A verseny megy tovább. A szívükbe, mint a miénkbe is, az van beleírva, ami az életünknek és a halálunknak értelmet ad: szabadság.

Ezt kaptuk.