Mélyen vallásos, nyolcgyerekes családból származom. A családi imádság emléke máig előttem van, nem is tudtam elképzelni, hogy lehet másként is élni, pedig körülöttünk a hatvanas évek ateista légköre uralkodott. Hivatásomat – utólag – a családban betöltött szerepemmel is tudom magyarázni. Négy nálam nagyobb testvérem volt, aztán utánam születtek ikertestvéreim, később még kettő, de ők egynapos korukban meghaltak. Végül még egy öcsém született. A„nagyok” közt én voltam a kicsi, később a kicsik közt én voltam a „nagy”, aki képviselte őket a nagyobbak előtt. Híd szerepet töltöttem be a családban. Ilyen híd, közvetítő vagyok lelkipásztorként Isten és ember közt is. Az emberi szálakat összekötöm Isten igényével.
Isten lefoglalt magának, bár ezt később vettem csak észre, hiszen a veszprémi vegyipari egyetemre kezdtem járni, ahol a hivatás csírája már bennem volt, hiszen szívesen jártam templomba, lelkesen énekeltem az egyházmegyei kórusban. Ebben az időben jártak Budapesten a Központi Szemináriumba Blanckenstein Miklós, Gesztessy András és Várszegi Asztrik, akik elhatározták a hetvenes évek közepén, hogy a vidéki egyetemi városokban apró imaközösségeket teremtenek. Bekerültem egy ilyen közösségbe. Megtapasztaltam, hogy a minket körülvevő világban vannak, akik annak értelmét is keresik, teológiailag képzik magukat, a Bibliából táplálkoztak. Egy alkalommal beszéltem a Bibliáról, ekkor megéreztem, mit jelent Isten titkait másoknak átadni. Ekkor határoztam el, hogy pap leszek.
Harmadéves szeminaristaként Rómába küldtek, ahol a Collegium Germanicum et Hungaricumban jezsuita atyák vezetése alatt éltem, láttam közösségüket. Hazatérve egyházmegyés papként dolgoztam. 1991-92 környékén főpásztoromtól megbízást kaptam – felmentve a lelkipásztori szolgálat alól – az egyetemi lelkészség újjászervezésére, valamint a katolikus rádió és televízió adásainak szerkesztésére. Ekkor Isten „belecsörömpölt” az életembe, s tisztán éreztem, hogy a jezsuiták közé hív. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért épp akkor, csak azt tudom elképzelni, hogy ez az ő különös kegyelme volt. Fél évig imádkoztam, aztán elkértem magam a püspökömtől, felvételemet kértem a jezsuita rendbe.
Boldog vagyok, mert lelkipásztori munkát végezhetek, mögöttem áll családként a jezsuita közösség, amely segít, kiegészít, de nem nyesi le a szárnyaimat.
