Mint minden gimnazista, én is tele voltam nagy tervekkel. Mindent szerettem volna, amit egy tizennyolc éves el tud képzelni: szerettem volna művelt, sikeres és gazdag lenni. A másik gondom az volt, hogy ki az a nő, aki egy görög katolikus paphoz kötné az életét, hiszen annak sorsa nem sikertörténet. Felelőtlenségnek éreztem egy családot is belevinni a mi kiszolgáltatottságunkba.
De a Jóisten hívott – észrevétlenül. Az akkori kelkivezetőm minderre azt mondta: Legeza ugyan megy a szemináriumba, de nem fér be a kapun, úgy fel van pakolva elvárásokkal, ami csak jó a földön, azt mind meg akarja kapni. Próbáltam az ajtón bemenni – valóban nem fértem be. Áldozatokat kellett hozni. Lemondtam erről-arról, de így sem fértem be. Valamiket még mindig a markomba rejtettem. Azokat is ki kellett ejtenem. Már mindkét kezem üres volt, mert éreztem, hív az Isten.
Rájöttem, hogy Isten olyan, mint a jó apa. Nem azt akarja, hogy ez vagy az legyek, hanem hogy boldog legyek. Én így lettem az. Utólag kiderült, helyesen döntöttem. Nem tipródtam volna annyit, ha már akkor tudom, mennyi öröm vár majd. Sokszor megtapasztalom, hogy minden elképzelésemet felülmúlva adja a boldogságot, amiről nem is álmodtam. Milyen jó, hogy nem csak a vágyainkat teljesíti! Ő sose lesz senkinek adósa. Később megtapasztaltam, hogy a teológia milyen csodálatos tudomány.
Isten mindig a tenyerén hordozott, olyan helyeken voltam, ahol mindig jól éreztem magam. Nincs annál jobb, hogy az Isten mellett élhet az ember. Azért lettem pap, hogy elvezessem az embereket az Úrhoz. Nem értem, miként tudnak nélküle élni. Aki csak a földi életben hisz, annak leszűkülnek a lehetőségei. Nem mindig sikerül az embereket elvezetnem az Istenhez. Ilyenkor elkeseredem, de feleségem azzal vigasztal, hogy ha nem tudom őket Istenhez vezetni, akkor imáimban vigyem őket elé. Ez is misszió. A papság olyan, mint a szerelem. A szerelmesnek nem áldozat a másik kedvében járni, nem fárasztja. Számomra az áldozatok örömet hoznak.
