Amikor tegnap telefonon kerestem, éppen biciklizett. A biciklizés manapság szerencsére egyre nagyobb divat a fiatalok körében, akiknek a gondjaival annyit foglalkozik. Erről jutott eszembe, hogy a kábítószer-használatról, amely szintén valamiféle divat is, mennyire nem lehet annak az életmódnak az ismerete nélkül gondolkodni, amelybe ágyazódik. Értjük-e igazán, hogy miért vált a korábbinál szélesebb körben az életmód részévé a drogozás, és éppen a fiatalok körében? Tudjuk- e, milyen eszközök a legalkalmasabbak arra, hogy e téren változást lehessen elérni?
– Egyetlen üdvözítő módszer nincsen. A nemzetközi példák azt bizonyítják, hogy csak több színtéren egyszerre elindított, összehangolt programok révén remélhető változás. Fontos, hogy tudjuk: noha a serdülők csakugyan a legveszélyeztetettebb korosztály, hetven-hetvenöt százalékuk soha nem használ kábítószert! A tervünk fontos pontja éppen ezért az, hogy őket, a többséget megerősítsük, hogy tudatosítsuk bennük: ők járnak jó úton.
Az egyik legfontosabb színtér a család. A fiatalok sokszor feszültségeik, szorongásaik elől menekülnek a kábítószerhez, a szórakozóhelyekre; a feloldódás, az elfogadó közösség iránti vágy vezeti őket rossz utakra. Ha a szüleik jobban figyelnének rájuk, és felkészültebbek lennének, csökkenne a szerhasználat kockázata. Ezért alapkérdés, hogy a szülők kapnak-e elég támogatást, rendelkeznek-e elég ismerettel a gyermekneveléshez. Egy másik fontos színtér az iskola. Az utóbbi idők tapasztalatai világossá tették, hogy nem elég hatékony, sőt kockázatos, ha az iskolában pusztán ismeretekhez akarják őket juttatni a kábítószerekről. Egyrészt mert gyakran már sok mindent eleve tudnak róluk, másrészt mert esetleg éppen az ilyen előadások alapján kezdenek érdeklődni a drogok iránt. Az iskola feladata sokkal inkább az úgynevezett egészségtámogatás lenne: olyan értékek felcsillantása, készségek fejlesztése és megerősítése, ismeretek átadása, amelyek elsajátítása révén egészségük fejlődhet, kibontakozhat. A média felelőssége is óriási. Nagy eséllyel jutnak el az üzenetei a fiatalokhoz, ezért nem mindegy, hogyan tárgyalja a drogkérdést. Fontos lenne, hogy pontos információkat adjon, részvéttel és a szolidaritás érzését felkeltve mutassa be a drogokkal élőket, és a probléma megoldásainak konkrét példáival is szolgáljon.
– Zacher Gábor e számunkban megjelenő előadásában arra szólít fel, hogy merjünk tanulni a gyermekeinktől. Először ugyanis meg kellene értenünk őket, a problémáikat, és csak az után válhat világossá számunkra, miért használnak drogot.
– Döntően a serdülőkorúakra jellemző a droghasználat. Ijesztő, hogy a fiatalok egyre fiatalabb életkorban nyúlnak először kábítószerhez. Az egyik legfőbb háttértényező maga a serdülés, a másik, ami ezzel sokszor szorosan összefügg, a családi feszültségek halmozódása, ami olykor szinte elűzi a gyermekeket otthonról. A drogstratégia elsősorban a fiatalok ügyével foglalkozik, mert a jelenség – ha nem is kizárólagosan – életkorhoz kötődik: az érintettek jelentős része idővel abbahagyja a kábítószerezést. Alapvetően fontos a szülő-gyermek viszony szerepe. Egy serdülőre óriási alkalmazkodási teher hárul, a felnőtté válás útja tele van buktatókkal. A szülőknek érdemi kapcsolatban kell lenniük serdülő gyermekükkel, és arra kell törekedniük, hogy se nagyon vissza ne fogják, se nagyon szabadjára ne engedjék. Nagyon jó lenne, ha mindig tudnák értékelni, hogy megosztja velük a gondjait, például azt is, amikor elárulja, hogy drogot fogyasztott. Nagyon fontos, hogy ilyenkor is érezze: a szülei elfogadják – noha az, amit tett, nem elfogadható számukra. Külföldön sok helyen képezik a szülőket, hogyan helyes ilyen esetekben reagálniuk. A mi tervezetünk is szorgalmazza ilyen programok indítását. Mert sajnos számos szülő maga sem elég érett ahhoz, hogy jól kezelje gyermeke problémáit.
– Az új drogstratégiának ön szerint milyen „szülői magatartást” kellene tanúsítania a droggal kapcsolatba kerülő fiatalok iránt?
– Alapelvnek tartom, hogy ha egy fiatal egyszer-kétszer lebukik, nem kaphat érte börtönt, mert éppen a büntetéssel tennénk tönkre végképp az életét. Őket segíteni kell a droghasználathoz vezető helyzetek megoldásában. Azokat azonban, akik mások szenvedéséből élnek, az előállítókat és a kereskedőket az eddigieknél is komolyabban kell büntetni. Azokat pedig, akik szórakozóhelyeket üzemeltetnek, jogilag is felelőssé kell tenni a náluk előforduló drogesetekért, és ha nem tudnak megfelelni a követelményeknek, meg kell vonni tőlük az engedélyt. Nekik is fontos lenne képzéseken részt venniük, hogy a szükséges ismeretek birtokába jussanak.
– Milyen szerepet szán a stratégia az egyházaknak?
– A hitélet, az ima védő-gyógyító tényező, a vallási közösségekhez tartozó emberek egészségesebbek, és a betegségekből is gyorsabban felépülnek. Az egyházak mint különböző terápiás programok kezdeményezői és fenntartói már ma is sokat tesznek a szenvedélybetegekért, és nagyon hatékonyak e téren. Komolyan segíthetnék a jövendő szülőket is tanácsaikkal, például a jegyesoktatások alkalmával. Ehhez arra lenne szükség, hogy korszerű szemlélettel, nyelvezettel beszéljenek, például a gyermekneveléssel kapcsolatos kérdésekről. Ma, érzésem szerint, még komoly kihívásokkal küzdenek ezzel kapcsolatban.
A stratégiatervezet írása során azzal szembesültünk, hogy a feltárt problémák túlnőnek a kábítószerkérdés keretein, egyrészt mert nem lehet más függőségektől, például az alkoholbetegségtől vagy a játékszenvedélytől elkülönítve vizsgálni őket, másrészt mert a szenvedélyproblémák tünetek, amelyek mögött a magyar társadalom lelki egészségi problémái húzódnak meg. E felismerés nyomán mindenekelőtt nemzeti mentálhigiénés stratégia kidolgozását tartjuk szükségesnek. Az lenne a cél, hogy a fiatalok minden fontos színtéren, a család, az iskola, a helyi közösség, az egyházak segítségével kellő segítséget kapjanak a lelki érettségre jutáshoz.
– Mi kell ahhoz, hogy az egészségfejlesztés szlogen és írott malaszt helyett hatékony gyakorlat lehessen? Milyen módjai lehetségesek az egészséges magatartásminták erősítésének?
– Az egészség csak körülbelül negyven százalékban függ az életmódtól, vagyis attól, hogy milyen ételeket eszünk, futunk-e, vagy fogyasztunk-e alkoholt. A másik, talán még ennél is fontosabb tényező egy nehezen meghatározható állapot, amelyet koherencia-érzésnek nevezhetünk, ami a világgal való összhang, az érett önazonosság, jóllét átélését jelenti. Ha ez jellemző valakire, akkor „egészséges” lehet akár a magas vérnyomása, a cukorbetegsége ellenére vagy fél lábbal is. Ennek az állapotnak az eléréséhez hosszú út vezet, és sok jó hatás, megváltozó társadalmi környezet lenne szükséges hozzá. Például az, hogy otthon és az iskolában gyermekként újra meg újra megerősítést kapjak, és ne mindig csak büntessenek, fegyelmezzenek, hogy lelkesítően oktatni és nevelni képes tanárok hassanak rám, hogy lehetőségem legyen a lakóhelyemen például önismereti csoportba járni, hogy megtudjam, mi közöm van az ükapámhoz, vagy hogy vonzó példák nyomán elköteleződhessem ügyek, témák iránt. Azzal fejezem be, amivel kezdtem: a sikerhez sok területen, összehangoltan kell tenni. Finnország példa lehet számunkra: nekik hozzánk hasonlóan igen rossz egészségi állapotból sikerült kitörniük az oktatás stratégiai üggyé tétele révén.
Fotó: Kissimon István
