Vazul a Kappadókiai Cézáreában (ma Kayseri) született, amely a IV. században jelentős kulturális központ volt. Előkelő, generációk óta keresztény családból származott. Egészsége fiatalon meggyengült, és a betegség végigkísérte egész életét.
Az iskolát Cézáreában kezdte – itt kezdődött életre szóló barátsága Nazianzi Gergellyel –, majd Konstantinápolyban folytatta, és Athénben fejezte be. Széles körű tudást és szellemi műveltséget szerzett.
Tanulmányai befejezése után hazatért, nem sokkal később szerzetes lett.
Örömmel fogadta a hasonló felfogású társak csatlakozását, mert úgy vélte, az istenszeretet akkor hiteles, ha közösségi élet, testvéri szeretet áll mögötte. Szerzetesi szabályokat fogalmazott, amelyek gerincét a fegyelem, az engedelmesség, az imádság és a munka alkotta. Regulája a mai napig meghatározza a keleti szerzetesi közösségek, kolostorok életét, de Szent Benedek közvetítésével sok nyugati rend életében is jelen van. A sivatagi remeték gyakorlatával szemben ez az életmód bőséges teret biztosított a szellemi munkának, elsősorban a Szentírás tanulmányozásának.
Konstantin császár türelmi rendelete után új szakasz kezdődött az egyház történetében: az üldözések helyébe a hitbeli viszálykodások léptek. Az akkori kiforratlan helyzetről tanúskodik, hogy ekkor Vazul még az ariánusok oldalán állt, nem sokkal később azonban elfogadta a nikaiai zsinat (325) tanítását. 364-ben pappá szentelték, püspöke halála után, 370-ben pedig ő lett Cézárea főpásztora.
Hamar népszerű lett egyházmegyéjében. Szelíd szigorral ügyelt az egyházfegyelemre, és felszámolta a botrányokat, szószólója lett a társadalom peremére szorultaknak. Jótékonysági intézményeket, ingyenkonyhákat hozott létre, amelyek a nem keresztény rászorulók előtt is nyitva álltak. A szükséget látva végül szociális központot alapított, amelyben szálláshelyek, kórházak kaptak helyet, illetve ez volt a „segélyszervezetek” anyaintézménye is.
Teljes erejével, nagy műveltségét latba vetve síkra szállt az egyház egységéért és békéjéért. A görög egyházatyák közül Vazul az első irodalmi értelemben vett képzett szónok – több száz ránk maradt levele tanúskodik erről.
Bár ő már nem érhette meg, fáradozásai meghozták gyümölcsüket: halála után két évvel a konstantinápolyi egyetemes zsinaton azt a teológiát fogadták el, amelyet ő is képviselt.
