A felújítást követően eddig nem látott szépségükben láthatók a szobák, a legendás veranda… A képek között Assisi szentjének táblaképe; a költő barátjának, Einzinger Ferencnek alkotása. Maga a szoba, ahol a művek születtek, a kert, ahol írógépének kopogása szinte egész nap hallatszott nyáridőben, tanúja az ókeresztény himnuszfordításoknak, s olyan istenes versnek, minő az Ádáz kutyám, amely az egyik legtökéletesebb lírai kifejezője a modern ember istenkeresésének, -élményének. De előlép a fák közül a különös hírmondó: a hegyi próféta, akiről Nemes Nagy Ágnes írta a legbensőségesebb könyvet…
Elgondoltam, ha valóban találkoznék a hírmondó Babitscsal, s invitálna: nézzem meg alaposabban a felújított házat, öröm ragyogna szemében, hiszen még a népművészeti szőttesek, a bútorok is a „helyükön” vannak (legtöbbjük rekonstruálva), ahogyan a házaspár a húszas években elhelyezte. A fotók alapján minden hiányzó részletet pótolni lehetett. Az emlékház fiatal muzeológusa, Tóth Franciska tanárnő hangyaszorgalommal nézett utána mindennek, doktori értekezést nyújtott be Babits esztergomi éveiről, barátairól, pótolván azt, ami az irodalomtörténetből eddig kimaradt. A feliratos falon – amit még meg lehetett menteni – szakértő kéz rögzítette a neveket, amelyek között Tóth Árpád, Illyés Gyula és mások kézírása mellett ott olvasható Sík Sándoré is…
A városi önkormányzat gondossága, az adakozók önzetlensége, a Balassa Múzeum igazgatója, Horváth István és a fiatal, hivatástól „vezényelt” irodalmárok, építők kincsesházakra, emlékekre figyelők megérdemlik azt az elismerést, amely a nemzet, a magyar irodalom köszönete – keresztény európai reménységgel.
