A hatvanhét éves „Jézus”

1973-at írtak, amikor a mindössze huszonöt éves angol zeneszerző, Andrew Lloyd Webber és csak néhány évvel idősebb honfitársa, Tim Rice szövegíró megalkották Norman Jewison rendezésében a Jézus Krisztus szupersztár című filmet. Mi is volt ez a maga idejében? Merész alkotás, hippipassió, fogyaszthatóvá csomagolt kereszténység? Egyesek számára botránkozás, másoknak a kereszténységgel való első igazi találkozás? Minden bizonnyal ez is, az is. Egy biztos, ennyi idő elteltével, a hippikorszak elmúltával a botránkozók és a lelkes megtérők első felindulásának lecsillapodása után is elmondható, a film minden kockája és a zene minden hangja ma is eleven és húsba vágó. Még akkor is, ha Mária Magdolna alakja sajátosan költői benne, és Júdás arca elsősorban nem az áruló tanítványé. Holbein festményeihez, Bach passióihoz, Michelangelo Pietájához képest ez az alkotás a maga harminchét évével csakugyan nagyon fiatal. Egy ember életében viszont ennyi idő maga az aktív emberi létezés. A most hatvanhét éves Ted Neeley 1973 óta énekli Jézus szerepét. Saját társulatával (National Touring Company of Jesus Christ) még mindig fellép. Jézus szerepéhez pedig, amíg színpadra tud állni, ragaszkodik. Ilyesmiről olvasva az ember – első gondolatai közt – kérdéseket fogalmazgat magában. Biztos, hogy valakinek ennyi idősen a „harminchárom éves Fiúisten” rockoperai és saját hajdani fénykori szerepét kell énekelnie? S a dilemma a kétkedőben nem is annyira teológiai, mint inkább esztétikai. Hiszen Ted Neeley talán a legszebb Jézus volt, akit valaha filmen ábrázoltak. Illúzióinkat nem szívesen hagyjuk lerombolni. És bizony, az a huncut gondolat is eszünkbe juthat: gyümölcsöző kis üzlet lehet valakinek lassan negyven éve szupersztárt játszani. A hazai közönség számára jobbára csak az interneten hozzáférhető mostani előadások végeredménye mégis elgondolkodtatóan gyönyörű. Még akkor is, ha a nézőben lassan mozdulnak el a dolgok egy másfajta megértés és értelmezés felé. Mert Ted Neeley mostani előadásai bizony már valami másról is szólnak, mint 1973-ban. Hangja nem olyan biztos, mint akkor, kicsit meg is kopott, a szeme ugyan a régi, az arca kétségkívül egy idős emberé. De a torkából a Getszemáni-kertben kiszakadó miértbe most is beleborzong a hallgató. Az előadásban már nincs sziklákon mászás, nincsenek mozgások, sőt tanítványok sincsenek, se alva, se ébren, csak sötétség van a főszereplő körül. Egy idős Fiúisten áll előttünk, és néz szembe az Atyával. Ted Neeley majdnem hetvenéves Krisztusának sok üzenete lehet számunkra. Az előadásba pillantva az ember elfelejti korábbi kritikus előítéleteit. S helyettük egyre inkább kidomborodik a keresztényként tudott, ám oly sokszor elfelejtett lényeges húsvéti üzenet: akit követünk, életünk minden szakaszában együtt szenved, hal meg és támad fel velünk. Akár a harmincharmadik, akár a hatvanhetedik évünket tapossuk.

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .