A Hatalmasok játéka koncepcióját Giorgio Strehler korábbi sikeres Shakespeare-rendezései, a Trón és a nép, valamint a Rózsák háborúja ihlette. A címek által is érzékeltetett ellentétekben azonban Strehlert sokkal inkább a hatalom kísérőjelenségei érdekelték. E témához kerestünk mi is parabolákat, szimbólumokat és igazságokat – nyilatkozta Flimm a salzburgi program előzetes bemutatása alkalmából – azaz olyan operákat, zeneműveket, amelyek távol az ügyvédi vagy könyvelői szerepkörtől, rámutatnak a repressziókra: a hatalommal a kortól függetlenül történő visszaélésre, mely volt, van, és fájó kimondani, de bizonyára lesz is mindig.
Welche Lust in freier Luft! (Micsoda boldogság a szabadság!) – éneklik a foglyok Beethoven Fideliójában, hisz enélkül semmit sem ér az élet. „Ne hagyd, hogy a fáradtak utolsó csillagának fénye kihunyjon!” – esdekel Leonora a foglyok érdekében Pizzarónak. Az ótestamentumi Juditnak volt ereje népének elnyomójával, Holofernesszel szembeszegülni. A földi paradicsomhoz vezető út azonban göröngyös, és még az idős Mózes is harcolni volt kénytelen az egyiptomi király ellen népe szabadságáért. Sosztakovics XI. szimfóniája az emberiség gyilkosa, Sztálin ellen íródott. – Mennyi művész esett kétségbe az ember természetes szabadságvágya és a hatalommal történő visszaélés elborzasztó ellentmondása miatt!
A zene eszközként szolgál egyéni és kollektív megnyilvánulások megfogalmazásához – írta a velencei olasz zeneszerző, Luigi Nono, aki az elnyomás történetének jó néhány fejezetét feldolgozta művészetében. A politikai változások áldozatairól, az egyén és a hatalom közötti szakadékról szól Al gran sole carico d`amore című operája. Akaratlanul is Albert Camus A lázadó ember című 1951-ben megjelent esszéjének gondolatát idézi: a modern kor embere nosztalgiával gondol vissza régi korokra, amikor a tirannus egész városokat igázott le és hajtott saját dicsőítésének szolgálatába. Nyilvánvaló gaztettekről volt szó, a szemlélő a jogtalanságról tiszta tudattal alakíthatta ki a képet. Ugyanez azonban lehetetlen, amikor a szabadság vagy emberi szeretet zászlaja alatt, vagyis észokokkal „indokolva” történik a mészárlás. Az ember morális ítélőképessége ilyenkor kihívással találkozik.
Ezeket az elméleti kérdéseket és a hatalommal szembeni ellenállás formáit taglalják a fesztivál kiválasztott előadásai. Händel Theodorája például a korai kereszténység áldozata, kinek számára a szeretet-szerelem keresésének útján két szélsőséges megoldás létezik: megadni magát a világ csábításainak, vagy lemondani arról. Mozart Cosí fan tutte című operája játékként induló pszichológiai tanulmány, amely nem várt mélységeket tár fel, miközben a szerelem és szenvedély, hűtlenség, árulás érzelmi káoszában vájkál, és még az ember önmagába vetett hitét is megkérdőjelezi. Luigi Nono operája – Brecht, Gorkij, Rimbaud és mások szövegkollázsából álló rekviem életről, reményről. Rossini nagyoperájában a Mózes és a fáraóban Anais és Amenophis az Ószövetségből ismert bonyolult történeti helyzetben kísérel meg egy leheletnyi boldogságot találni. Mi más Mozart Figaro házassága című műve, ha nem az emberi szenvedélyek, a szerelem formáinak világszínháza? Különböző generációkhoz tartozó szereplői a morál és a szenvedély között örlődnek. Haydn Armidájában az Orient és Occident eltérő kultúrköreinek nyomása áll a fiatalok boldogságának útjába. Beethoven Fideliója pedig az elnyomás fölötti múlékony győzelem az emberiség állandó szabadságtörekvésében…
Flimm szinte sajnálja, hogy a világválság korában ilyen komor gondolatokat zúdít a zene által kikapcsolódni vágyókra, de mint mondja, a tervezés időszakában még nem sejtették, hogy milyen pénzügyi katasztrófa közeleg. Különben talán még erre is találna az operairodalomban felhasználható példát a gondolkodásra lelkesen serkentő intendáns. Salzburg 2009-ben is csábító operáival – reméli Jürgen Flimm, a karmesterekre (Fischer, Muti, Harding, Barenboim, Bolton), a nagyszerű szólistáikra (Bejun Mehta, Bo Skovhus, Patricia Petibon, Dorothea Röschmann, Uli Kirsch, Annette Dasch, Michael Schade, Waltraud Meier), a koncertprogramokra (a Liszt-előadások szakértője ezúttal Nike Wagner), az ígéretes dalestekre (Netrebko, Flórez, Quasthoff) és a sokszínű prózai színházi előadásokra (Euripidész, Dosztojevszkij, Hebbel, Beckett, Handke) utalva. A Camus által említett elvesztett „élt morál” helyreállításában pedig talán még a város szépsége is segíthet valamit – teszi hozzá az intendáns.
